A részvételi, vagy idegen nevén participatív demokrácia korántsem új keletű. A legelső ilyen demokrácia az amerikai őslakosok Hat Nemzet, ismertebb francia elnevezéssel: Iroquois (azaz Irokéz) konföderációja volt, mely nem kevesebb, mint nyolcszáz évvel az angolok megérkezése előtt alakult ki, és egyetlen nép sem akart rajta változtatni, mert végig jól működött! Eredetileg öt amerikai indián törzs között jött létre és biztosította a békét és boldogulást a benne részt vevő közösségek számára. Hozzájuk csatlakozott később egy hatodik törzs is.

Miközben Európa népei az egyház hatalmi terrorját voltak kénytelen elviselni, az indiánok egy prosperáló demokráciát működtettek. Aztán jöttek a fehér "államalapítók", akik ennek véget vetettek. Látszólag a szabadság zászlaja alatt tevékenykedtek, valójában azonban szabadkőműves trükkökkel apelláltak, céljuk pedig a hatalom megszerzése volt. A mai, demokráciának hazudott rendszereket is hasonszőrű, másokat maguk alá gyűrni igyekvő,  gátlástalan személyek manipulálják.

Az Irokéz Konföderáció részvételi demokráciája közösségi alapon szerveződött és teljes részvételt engedett a politikában mindenkinek, aki bele kívánt szólni. A nőknek ugyanannyi joguk volt mindehhez, mint a férfiaknak, ellentétben az akkori európai demokráciákkal, vagy számos ma is létező, a nők véleményét semmi vevő, demokratikusnak nem mondható rendszerekkel. Sőt, bizonyos szempontból nagyobb is volt a hatalmuk a nőknek, ugyanis ők tanították a fiatalabb generációkat, valamint a hagyományok szerint a férfi minden tulajdona fölött a nők rendelkeztek, kivéve a lovát és a fegyverét.

Jellemző, hogy bár az Egyesült Államok alkotmánya is sokat merített az Irokéz Konföderáció elveiből, (Az Egyesült Államok alapítóit a Római Köztársaság, Az Irokéz Konföderáció és John Locke politikai filozófiái ihlették meg.) a  participatív demokrácia rendszerét nem vették át, mert különben soha nem szerezhették volna meg maguknak a hatalmat. A széles körű részvételi demokrácia ugyanis tökéletesen működik, és soha nem adott volna hivatalt, méltóságot az arra méltatlan, csak a pénzre, hatalomra éhes embereknek. A részvételi demokrácia lényegét tekintve ugyanis a víztiszta demokráciát jelenti. Minden más forma már valamilyen módon alá-fölé rendeltséget feltételez. A részvételi demokrácia egy olyan demokrácia, mely bármilyen fajta érzelmi töltéssel bíró  embernek megfelel, még az anarchistáknak is, mert az arché, vagyis az államszervezet nem nő az emberek fejére, nem uralkodik rajtuk. (Ehhez persze nem árt tisztában lenni, hogy valójában mit is jelent az anarchia, az anarchizmus fogalma. Lásd az előbbi linket.)

A részvételi demokrácia az olyan emberek demokráciája ahol nincs hierarchia, senki sem akar mások kárára gyarapodni, vagy mások fölött hatalmat gyakorolni. A hatalom pedig itt nyeri el igazi értelmét, amikor az egyes emberek önmaguk fölött gyakorolják azt. Egy naiconalista nem tesz olyat másnak, amit magának nem tenne. Ez ugyanúgy érvényes a részvételi demokráciára is. A hatalom gyakorlása itt valóságos önkontrollt jelent, amikor is az egyén nem kíván más kárára gyarapodni, mások fejére taposva, vagy vállára állva felemelkedni. A részvételi demokráciában a közösségek vezetői nem azért válnak vezetővé, mert azok akarnak lenni, hanem mert a bölcsességük, tapasztalatuk, látásmódjuk alkalmassá teszi, a közösség pedig felemeli őket. Más rendszerekkel ellentétben a részvételi demokrácia nem épít be korlátokat, nem működtet archét, amin keresztül torzítja, manipulálja az információt mielőtt az emberekhez eljutna. A részvételi demokrácia nem gátolja, sőt kifejezetten segíti az információ szabad áramlását, mert az alapvető fontosságú az emberek szabad döntései és az ebből fakadó demokrácia működésében.

A participatív demokrácia "veszélyességét" egyébként jelzi, hogy a világ elől az Irokéz Konföderáció története annyira el van hallgatva, hogy a Föld lakóinak többsége máig úgy tudja, hogy az Irokéz egy indián törzs volt. Nagyban köszönhető ez persze Karl May, J.F. Cooper, és Anna Jürgen könyveinek is.

Magyarországon egy sajátos magyar részvételi demokrácia forma jöhetne létre, ha rehabilitálnánk a Szent Korona tant. A részvételi demokrácia magában foglalja mindazokat az értékeket és jogokat, ami egy valóban az emberekért létező, az ő irányításuk alatt működő demokrácia csak jelenthet. A Szent Korona alapú alkotmány pedig garantálja mindenki számára ezen jogok elvitathatatlanságát és állandóságát. Ha jobban megnézzük, a részvételi demokrácia és a Szent Korona tanon alapuló ősi alkotmányosságunk képviseli a legbelső lényegét mindannak, ami ellen a globalizmus héjái, valamint azok szekértolói küzdenek. Sikerrel, hiszen látható, hogy a részvételi demokrácia elméletét és lényegét milyen kevesen ismerik. Még maga a fogalom sem volt ismert egészen a közelmúltig. Főleg azokban az országokban hallgatják agyon, ahol a globalizmus és az azt kiszolgáló színházdemokrácia már kellőképpen megvetette a lábát. Ha netán mégis valamikor arról beszélnek, hogy "vegyünk részt a döntési folyamatokban", akkor szinte mindig arról van szó átvitt értelemben, hogy szavazzunk arra a pártra, amelyik ezt mondja! Ezzel szemben a valóságban minden pártnak érdekében áll, hogy távol tartsa a szavazókat bármilyen fajta komolyabb részvételtől, és hogy a döntési pozíciókat a saját, pártpolitikai szempontok alapján döntéseket hozó embereikkel, tölthessék fel. Ez utóbbit pedig a kinevezések gyakorlata teszi lehetővé. Részvételi demokráciákban pl. bizonyos vezető pozíciókba nem a mai gyakorlatnak megfelelően kinevezik, hanem megválasztják a vezetőket. Érdemeik szerint. (Lásd: Alapproblémák: A kinevezések gyakorlata)

A hazai pártok hozzáállása a részvételi demokráciához

A balliberális koalíció magasról tesz rá, hogy az érdekeik mellett kiállni próbáló emberek mit gondolnak. (Kóka János: "A békákat sem szokták megkérdezni, hogy a mocsarat lecsapolják-e.") Nem hogy részvételi demokráciáról nem beszél itt senki, de a helyi érdekérvényesítés úgy általánosságban is ellehetetlenült hazánkban. Az EU-s pénzeket, és állami támogatásokat pártszínek szerint osztják szét a településeken, vagy egyáltalán nem, ergo mindenki másodrangú állampolgár, aki nem az MSZP-SZDSZ koalícióra szavazott.

Egy párt demokráciájának szintje attól függ, hogy mennyire lapítja le a döntéshozatali piramisát. Hogy mennyire engedi meg a párt magja, hogy mások is beleszólhassanak a folyamatokba. Az MSZP egy diktatórikus, egyetlen személyre épített párt, ahol csak igazodás van. Akik kívül vannak a párton, azok az ő szemükben mind csak a rendszer szükséges és kellemetlen velejárói.

A Fidesz is pártként kezeli a részvételi demokrácia kérdését: igaz, hogy Orbánra építenek mindent, de már nem egyszemélyes a párt. A döntések azonban még mindig túl szűk körben, a Fidesz hatalmi piramisának csúcsán születnek, és a párt azonnal elüldözte maga mellől a polgári köröket, amikor kiderült, hogy azok tevékenyen részt kívántak venni a döntési folyamatokban.

De nem csak a nagy pártok viselkednek így. A döntési folyamatok ellenőrzésére törekvés a pártok legalapvetőbb tulajdonságainak egyike. A pártok természetéből és az azokon belüli hierarchiából adódik, hogy az igazán fontos döntéseket még a pártokon belül is csak egy szűk mag hozza meg, mivel a belső hatalmi piramist fenn kell tartani. Minél demokratikusabb egy párt belső döntésmechanizmusa, annál jobban nyit kifelé is.

Viszont abban a pillanatban, hogy egy párt a polgárok részvételére kezd támaszkodni a döntéshozatalban, azzal arányosan kicsúcsik a kezéből az irányítás is. Azaz eleveszíti a hatalmát az emberek fölött. Ami megmarad az a végrehajtó szerep, amivel a mai pártok  egyike sem elégszik meg. Még sosem volt olyan, hogy egy párt azt mondta volna választás előtt, hogy mi ezt és ezt szeretnénk nagy vonalakban, de ha az emberek szerint más lenne a helyes út, és az nem áll szöges ellentétben az ország lehetőségeivel, akkor semmi akadálya. Számítunk mindenkire, aki érti a dolgát. Hát persze hogy nem volt ilyen párt. Hiszen ezzel aláírnák a halálos ítéletüket. Az átmeneti állapotban ez a párt egyszerű végrehajtó szervezetté válna, majd végleg megszűnne, mert egy igazi részvételi demokráciában nincs szükség pártokra.

A részvételi demokráciát valakinek el kell indítani, de a pártok mai hozzáállásával ez gyakorlatilag lehetetlen. A pártok különböznek ugyan a retorikájukban, és stílusukban, de abban azonosak, hogy mindegyik számára fontos a döntések, és ezzel együtt a hatalom párton belül tartása. Úgy gondolják, hogy az ő dolguk politizálni, a miénk pedig négyévenként szavazni rájuk, majd hazamenni.

Az alkotmánynak nevezett alaptörvényt is ennek megfelelően módosították a hazai pártok közösen, teljes konszenzussal és megszavazták maguknak a szabad mandátumot, ahol a választók és a választott képviselő közötti jogi függőség a választás után megszűnik, azaz a képviselő semmilyen tekintetben nem kérhető számon, és nem is hívható vissza. Tették mindezt a rendszerváltozás után azonnal. Ez pedig mindent elárul.

A jelenleg a Házban lévő összes párt bűnös azért, ami ebben az országban folyik politizálás címszó alatt. A pártok elérték, hogy ha valamelyik hatalomra kerül, hiába bizonyosodik be róluk, hogy ezt pusztán az üres hazugságaiknak köszönhetik, vagy hogy az általuk beiktatott miniszterelnök, vagy egy miniszter egy gazember, vagy eleve alkalmatlan a posztjára, ha saját jószántukból nem távoznak, abszolút semmit sem lehet ellenük tenni! 

Ha egy párt hatalomban van, onnan már nem lehet kirobbantani. Nyugodtan gyökeret ereszthetnek a parlamenti padsorokban, mert a népnek nincs semmilyen lehetősége, hogy egy nyilvánvalóan alkalmatlan politikust, vagy pártot eltávolítson. És igen fontos tudni, hogy az ezt lehetővé tévő törvényeket kivétel nélkül mind a pártok politikusai hozták meg. Maguknak.

A pártok szavazógépnek használják a népet, a két választás közötti időszak alatt pedig védik őket az intézményrendszerben általuk helyzetbe hozott (ti: kinevezett) hasonló gondolkodású egyének hada. Az így kialakított kapcsolatrendszer (hálózat) tagjai biztosítják a hatalomba került pártok számára az alkotmányos diktatúra működését.

Az alkotmányos diktatúra onnan ismerhető fel, hogy aki része, arra gyakorlatilag nem vonatkoznak a törvények, bármit megtehet, a végén úgyis megmenekül az igazságszolgáltatástól. A diktatúrára úgymond veszélyes elemekkel szemben pedig minden eszköz megengedett, beleértve a titkosszolgálati eszközöket, és koholt vádak alapján történő eljárásokat. Az alkotmányos diktatúrában a végrehajtó hatalom (rendőrség) csak látszólag van különválasztva a törvényhozástól, a kinevezések révén ugyanis a regnáló hatalom parancsait követi. A regnáló hatalom számára mindenkor elsődleges feladat a "rendszer ellenségeinek" kiiktatása. Az alkotmányos diktatúra végét jelzi, amikor a köztörvényes bűnözőkkel szembeni fellépések elmaradnak, mert a rendszer ellenségei lekötik az erőforrásokat. Ha ebben a helyzetben a hatalomban lévő párt(ok) több erőforrást csoportosítanak át a fegyveres erőknek, akkor az alkotmányos diktatúrából a nyílt diktatúra felé tesznek lépéseket. Ha pedig ezt eltűri egy nép, akkor egyre szorosabbra húzzák a nyakukon a hurkot.

Az alkotmányos diktatúra gyakorlatából következik az ország érdekeit figyelmen kívül hagyó politizálás, az állami kitüntetések (pl. A Heti Hetes, vagy Kunczéné kitüntetése) és a köztéri szoborállítások gyakorlata (pl. az 56-os "vaskefe" emlékmű) ugyanúgy, ahogy a 2006 őszi szégyenletes mészárlás, és az azt követő baloldali politizálás is. Egy részvételi demokráciában ilyesmi sosem fordulhatna elő, mivel ott az emberek közös akarata érvényesül.

Nibiru 2008.03.10

(Ez az írás része a Gondolatok egy új rendszerváltáshoz c. összeállításnak.)