Az "imidzs" eladása

Ahogy az észt-amerikai Kalle Lasn írja, az új amerikai történeteket már nem a szülők mesélik, örökítik gyermekeikre, hanem távoli cégek, korporációk állítják elő termékek, divatok, szórakoztatás formájában. Nincs egyéb dolga a polgárnak, mint figyelni és vásárolni.

A szabad autentikus életet a szerző nem tartja lehetségesnek a szabadság hazájában, ahol az érzelmek, a személyiségjegyek és az alapértékek a média-dizájn termékei, egy olyan világban, ahol a média az üzenet (itt most az örömhír parafrázisa), és a polgár maga is védjegyes terméke egy mosolygós-nyomógombos "cool" kultúrának.

Ugyanakkor a csííízmaszk mögött a kihéjazottság, az anómia horror-picture-showja és a globális plaza-életmód parancsa lesöpri a helyi kisüzletek mellett az évszázados-évezredes helyi kultúrákat is. A szellemi környezetet infotoxinok mérgezik, és az infodiverzitás veszteségei csak a biodiverzitás pusztulásával hozhatók párhuzamba. Katmanduban a legnépszerűbb tévéállomás a Music Television a tizenegy--tizennégy évesek korosztályában.

A megmaradt őskép-szigeteket a szimulakrum szökőárja mossa el. A belső hang elnémul, az arche-ikonok a piaci manipuláció nyersanyagává válnak. Az infokratikus kor szentképe a logó, az áruvédjegy, a poézis végső perverziója, mellyel József Attila éppúgy szembenézett, mint a szárszói szerelvénnyel. Az áruvédjegyek fedik el a bolygó pusztulását, hogy a reklám éjszakai csillagfénye a városokat elöntő árvizekben tükröződjék, mint nemrég Yorkban vagy az észak-olasz városokban. Cool-érzéstelenítés és narkotikum egyidőben, benne Lasn a Szép Új Világ szómáját látja meg. Ez a médiatransz-állapot a szimulakrum világ totális hatalmát jelenti, melyre az észt szerző a szociális demarketing, a fogyasztói kultúra megfékezése, a "culture jam" tudatos válaszát kínálja. 

A kétértelműség posztmodern ikonja a homokparton napfürdőző társaság képe: balról nézve a jólét töretlen idillje, jobbról a sivárság és a pusztulás, a tétlen romlás, a halálos ultraibolya napfénynek kitett, védtelen emberi test drámája. Ugyanez a paradoxon jelenik meg a laza, szabad, "cool" keretben, melyre a lét mégis meddőn feszül fel. Hamvas a tudattalan özönvizéről ír, a törzsies őshomály áradásáról, de megjegyzi, hogy ez gépesített sötétség. A szentséget képviselő ikon -- mint kép és kópia -- az ideát képviseli, az áradás, az artefaktumok, logók, szimulakrumok áradása szentségtelen. Nem rejtőző, hanem vállalt, hirdetett és hirdetéses szentségtelenség, amelyben keveredik az idill és a mélyben a termelői-terjesztői atrocitás, advertrocitás. A mindentátható média a Mindenható elé tolakodik. A személy és a társaság-mint-személy -- a legutolsó kor szakrális kérdéseinek gyújtópontjában. A cégek, a multinacionálisok istenülésének kora ez, piaci titanizmus. A társaság egyszerre rendelkezik a személy jogaival és az istenség önkényével, birtokba veszi a személyt, nyersanyagként, termékként, fogyasztóként. Előállítja életét, működteti, a társaságok "deus ex machina" módon jelen vannak az élet minden mozzanatában. A sporthős és az iskolás gyermek egyszerre válik logóhordozóvá a hamis ikonok versengésében. A rövidtávfutó Linford Christie egy sajtótájékoztatón szponzorának saját kontaktlencséjére festett logóját villantotta a kamerák felé. 

A piaci istenek idoljai a szent sarokban, a házi oltár televízióján, és nem kell kimosni a szájukat, nem kell újraéleszteni őket, mert mondják, vetítik, súgják szakadatlanul: vedd meg, kívánd meg, kérd a férjedtől, a szüleidtől, akard, vég nélkül, paroxizmusosan. A fogyasztói éhség előállítása a belső kép és a belső hang elnémításán, illetve gyarmatosításán alapul. Távol az ideától, és távol az Istentől...

De miért az erőszak?

1. rész

2. rész

3.rész

4.rész