Jóllehet, az állam szerepének újraértékelődéséről a Figyelőben folytatott cikksorozat a kérdés számos vetületét vizsgálta már, többnyire mégis csupán a gazdasági érdekek fókuszán keresztül tette ezt.

Jómagam a kérdésnek egy – talán kevésbé egyértelmű – dimenziójára szeretnék rávilágítani: a tágabb értelemben vett community, azaz a közösség, a „köz érdeke” felől közelítve a témához.
 
A történelmi esszék gyakori fordulatát kölcsönvéve: szerves fejlődés eredménye az, hogy napjainkra az állami szerepvállalás és a közszolgáltatások középpontjában a „közérdek” ideája és kifejezése áll. Nos, jó esetben az állam döntései és cselekedetei mögött valóban ez az eszmény áll, míg szerencsétlenebb „forgatókönyv” esetén a „közérdek” puszta hivatkozás, politikai kommunikációs-retorikai fordulat. A XXI. századi államok elsőszámú fogalma mindenesetre ez.
 

Fotó: Lakos Gábor

Közérdek – amelyen a társadalomnak, azaz a „közösségek közösségének” minden szereplője osztozik: polgárok, vállalkozások, állam- és közigazgatási szervek, nem kormányzati intézmények és egyéb társadalmi szerveződések. A közérdek megteremtése az emberi, pénzügyi és természeti erőforrások elosztásáról hozott döntések függvénye, mely döntések csak akkor lehetnek kellően legitimek – maradjunk ennél a megfogalmazásnál, hogy a helyes/helytelen erkölcsi kategóriákat itt és most ne kelljen boncolgatnunk –, ha a közösség a lehető legnagyobb egyetértésben és érintettséggel hozza meg azokat. Éppen ezért XXI. századi államigazgatás-teóriák kulcskifejezései, központi fogalmai világszerte – legalábbis a szabad világban – a „bevonás” és a „felhatalmazás” lettek. Ugye, nem kell hosszan lábjegyzetelni, hogy ezek a kifejezések milyen magától értetődően ültethetők át egy másik értelmezési keretbe, jelesül a digitális társadalom összefüggéseibe? Mindez csak arra példa, hogy az infokommunikációs társadalom víziójának és a modern állam(igazgatás) koncepciójának a leírása nem képzelhetők el egymás nélkül.
 
Ennek az állam-jövőképnek a gyökerei persze az egymást követő társadalmi átalakulásokból és a korunkat meghatározó műszaki fejlődésből erednek. Az állam szerepét és a világgazdasági modellek változásait, azok összefüggéseit tárgyaló szakirodalomból tudható, hogy Európában az utóbbi két évszázad során három főbb irányítási struktúraváltozás ment végbe – és úgy tűnik, a negyedik éppen napjainkban zajlik. Minden időszakban a „közérdek” domináns megítélése volt az, aminek elmozdulásán a leginkább nyomon követhető volt a változás.
 
A XVIII. században a liberális államok megalapításával ethosszá vált a hatalmi ágak szétválasztása, megteremtődtek a jogállamok alapjai. Kialakultak a tulajdonjog szabályai, illetve azon intézmények, amelyek szükségesek voltak a kapitalizmus virágzásához. Ezek a szabályok biztosították később az egyének védelmét – az állammal és egymással szemben. A XIX. században „kanonizálódtak” a demokratikus alapelvek, amelyeket kezdetben a gyárosoknak, iparosoknak és vállalkozóknak a befolyásuk növelésére irányuló törekvései, később pedig a munkás- és nőmozgalmak irányítottak. „Tegnap”, azaz a XX. században széleskörűen megalapozottá vált a jóléti állam: a történelem során a kormányok első ízben kényszerültek arra, hogy támogassák, alaptörvényi szinten garantálják az összes állampolgár szocio-gazdasági jólétének egyfajta minimumát olyan területeken, mint az egészségügy, az oktatás és a munkavállalás. Ma pedig, a XXI. században, a következő társadalmi értéknek a bevonás és felhatalmazás lehetőségének megteremtése és biztosítása tűnik.
 
Mi diktálja a közérdek mai értelmezését? Rendkívüli mértékben megnövekedett az információ mennyisége és a kommunikáció lehetősége. Az új technológiai megoldások növekvő kompetenciával, egyre olcsóbbá és tömegesebbé (szebben fogalmazva: demokratikusabbá) váló hozzáféréssel és a részvétel újfajta motivációjával párosulnak. Ezek együtt teszik lehetővé, hogy a társadalom minden területe részt vegyen a „közös ügyek intézésében”, a politikacsinálásban (mind policy, mind politcs értelemben), végső soron tehát egy-egy ország kormányzásában, az állam „igazgatásában”. A Napkirály szállóigéjének parafrázisával: az állam mi vagyunk – mi, a userek.
 
A bevonás vagy felhatalmazás kialakulása mélyen zajló és hosszú társadalmi folyamat, amely egyszerre megy végbe egyéni és közösségi szinten. Olyan folyamat, amelyen keresztül az egyének és az általuk alkotott (for profit vagy non-profit) csoportok befolyásolnak, döntenek és aktívan tesznek az életüket meghatározó körülmények alakításáért. A bevonás és felhatalmazás előfeltétele a XXI. században az erős legitimációjú és hatékonyan működő-működtethető demokráciának; illetve az állam és a piacok megfelelő együttműködésének.
 
MAGASABB ELVÁRÁSOK.

Az államnak el kell fogadnia azt is, hogy „ügyfeleinek” – az állampolgároknak és a gazdaság szereplőinek is – magasabb elvárásaik vannak. A mai államok (azokon belül is elsősorban a végrehajtó hatalmat gyakorlók) azzal számolhatnak, hogy a nyilvánosság jobban szemmel tudja tartani, szabadabban és nagyobb hatékonysággal ellenőrizni, illetve bírálni a tevékenységüket és a politikájukat, mint a történelem során eddig bármikor. Mindez nem meglepő. A média- és kommunikációs technológiák egyre gyorsuló fejlődése következtében radikálisan megnőtt az információhoz való hozzájutás lehetősége: a tudás, az információ potenciális fel- és letöltői vagyunk mindannyian. Így az internetes technológiák – és ezen belül kifejezetten a társadalmi hálózatokon alapuló média (social networking media) – földcsuszamlásszerű eltolódáshoz vezettek az állami és az állampolgári tudás egyensúlyában.
 
Manapság, mindenekelőtt a társadalmi hálózatok eszközei révén, a hatékonyan cselekedni akaró és képes társadalmi-gazdasági szereplők egyre nagyobb csoportjai jönnek létre, akik nem okvetlenül fogadják el „az állam úgyis jobban tudja” elvét. Ez a radikális változás annak átgondolására kényszerít, miként dolgozzák ki és valósítsák meg államigazgatási programjukat a kormányzatok. Olyan valódi átalakulásról van szó, amely elvezethet bennünket a „kormányzat az állampolgárokért” attitűdtől a „kormányzás az állampolgárokkal” felfogáshoz. E jövőkép megvalósításához két stratégiai előrelépésre érdemes összpontosítani a figyelmünket.
 
Az elsőt így lehetne meghatározni: több érték létrehozása közös munkával. A közszférának együtt kell működnie a magán- és civilszektorral (tehát a gazdasági szereplőkkel és a társadalmi szervezetekkel) a nagyobb (köz)értékteremtés érdekében. Manapság a közszolgáltatások túlnyomó többsége egyirányú utca: a kormányzattól a társadalom vagy a piac felé vezet. Bár kétségtelenül vannak olyan folyamatok, amelyek lehetővé teszik a communityvel való konzultációt és az alulról jövő visszajelzéseket, a szabályozások, a közszolgáltatások és az azokat meghatározó döntések nagyrészt a közszférában, a közszféra által kerülnek kialakításra – majd „kihirdetésre”. Alvin Toffler jövőkutató 1980-ban megjelent The Third Wave (A harmadik hullám) című könyvében alkotta meg a „prosumer” kifejezést. Előre látta ugyanis, hogy a jövőben a termelők (producers) és a fogyasztók (consumers) szerepe összemosódik, egybeolvad. Valóban, a gazdaság szereplői és az állampolgárok napjainkban sokkal tisztábban látnak a korábbiaknál. Többé már nem elégednek meg azzal, hogy elfogadják az anonim „termékeket” márpedig ebben az értelemben az államirányítási munka is termékeket állít elő. Többet tudnak és jobbat akarnak – és beleszólást követelnek a dolgok menetébe. Ez az a valóság, amit az állam irányítóinak el kell fogadniuk. Ennek érdekében a magán- és civilszektorban meglévő tudásra, ismeretekre, erőforrásokra és képességekre kell alapozniuk tevékenységük jelentős részét.
 
Az együttes értékteremtésen túl a korszerű állam aktív kapcsolatok kialakítására törekszik állampolgáraival és a piacokkal, igyekszik bevonni őket a politika és gazdaságpolitika kialakításába. Ez lehet tehát a második stratégiai előrelépés: valós kapcsolatteremtés a bevonás érdekében.
 
A modern kommunikáció és a társadalmi hálózatok eszközei a tömeges együttműködés kiváló csatornái, amelyek a társadalom és a gazdaság távoli és nagy szegmenseit képesek gyorsan és hatékonyan elérni. Miközben egyre nagyobb mértékben használjuk ezeket a csatornákat, ügyelnünk kell persze arra az új társadalmi megosztottságra is, amely a „digitális bennszülötteket” elválasztja a „digitális bevándorlóktól”. Lehetnek a magán- és civil szférának olyan szegmensei, amelyek – legalábbis átmenetileg – nem képesek vagy nem akarják használni az új médiát az állam irányításában való részvételre. Az ő jogaik és érdekeik (közérdek!) védelmében úgy kell kiaknáznunk a kapcsolattartás és bevonás új eszközeit, hogy abból senki se maradjon ki.
 
HALADNI KELL A KORRAL!

A XXI. században a társadalmi és gazdasági igények „netsebességgel” fejlődnek, ám az államirányítás és szerepvállalás ezt általában lassabban követi. Ennek következtében az államot megtestesítő intézmények változást elfogadó és előidéző képessége is lemarad a fejlődésben. Ma a tömeges együttműködés új korszaka felé haladunk – társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt. Meggyőződésem szerint nincs visszaút, a közszférának mindezzel lépést kell tartania, azaz haladnia kell a korral. Ez komoly változással jár a közérdek megítélésében is. Az államnak pedig meg kell fontolnia, mit is jelent mindez, és hogyan ültetheti át a gyakorlatba – részint a közintézményeken belüli és azok közötti, részint pedig a userekkel kapcsolatos tevékenységébe.
A szerző a Magyar Telekom Nyrt. vezérigazgató-helyettese.