A társadalmat elsősorban szerkezeti oldaláról, a társadalomban élő egyének és csoportok közötti viszonylatok, vonatkozások oldaláról szokás szemügyre venni. Ezen a szerkezeten belül, ebben a kapcsolathálózatban a gazdasági viszonyoknak megfelelően megy végbe a közösségben élő emberek társadalmi tevékenysége, életfolyamata. A gazdasági viszonyok és az ezeken felépülő társadalmi szerkezet azonban nem határozzák meg részletekbe menően a kereteik között végbemenő társadalmi tevékenységet, inkább csak jellegét, tartalmát szabják meg.

Ha az egyes társadalmakat fejlettségi fokok szerint állítjuk egymás mellé, azt látjuk, hogy azonos formájú intézmények a fejlődés különböző fokain megtalálhatók, jellegükben azonban eltérnek egymástól. De a társadalmi intézmények, a társadalmi tevékenység egyes típusai nemcsak tartalmukban különbözhetnek egymástól, gyakori, hogy azonos tartalom azonos fejlettségi fokon is más és más formában jelentkezik. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyes társadalmak kulturálisan, vagy ami ezzel lényegében egyet jelent, etnikailag differenciáltak, tehát a társadalom élettevékenysége a szükségletek kielégítésében, az azonos jelleg és tartalom megtartása mellett, a konkrét környezeti, történeti feltételek következtében más és más formákat hoz létre.

Ha vizsgálóra vesszük az egyes társadalmakat, arra a megállapításra jutunk, hogy nincs olyan társadalmi vagy egyéni szükséglet, amelynek kielégítési módja ne volna kulturálisan meghatározott. Ez a kulturális meghatározottság kettős: egyrészt a társadalom általános fejlettségi szintje, másrészt a konkrét történeti alakulás tényezői befolyásolják. Ehhez járul még a szóban forgó intézmény vagy tevékenység sajátszerűsége is, mely a variációk mértékét szűkebb-tágabb körre szorítja.

Ha példaként a házasságot vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a házasságnak, mint társadalmi viszonynak, mindössze négy változata lehetséges: egy férfi és egy nő, egy férfi és több nő, egy nő és több férfi, több férfi és több nő kapcsolódhat egymáshoz. Hogy egy-egy társadalomban melyik forma az uralkodó, az a gazdasági tényezők mellett az általános fejlettségi szinttől függ. Ugyanakkor a változatok száma jóval magasabb, ha a házasságon belül a párválasztás lehetőségét vesszük figyelembe (házasság az apaági kereszt-unokatestvérrel, az apaági párhuzamos unokatestvérrel, ugyanez anyaágon, csereházasság, nővércsere, nagybácsi-unokahúg házasság, adoptív házasság stb.). Itt a társadalom fejlettségi szintje már sokkal kevésbé jelent meghatározó tényezőt; a kulturális differenciáltság sokkal nagyobb szerepet játszik.

De vonatkozik ez a megállapítás az emberi élet biológiai oldalaira is. A szülést hozva fel példaként, azt látjuk, hogy az a testtartás, melyet a szülő nő elfoglal, társadalmanként változó lehet: szülhet fekve, állva, guggolva vagy szülőszéken ülve. Ugyanilyen társadalmilag elfogadott variációi lehetnek a szexuális érintkezésnek, és itt nemcsak a nemi élettel kapcsolatos szabályokra gondolunk, hanem a közösülés helyesnek vagy helytelennek tartott módjaira is.

Különösen nagy, mondhatnánk végtelen a változatok száma, ha nem biológiai funkciókat veszünk szemügyre, hanem olyan, úgynevezett származékos, másodlagos funkciókat, mint amilyenek a szórakozás, játék, művészet stb., vagy olyan szertartásokat, szokásokat, amelyek társadalmilag fontos viszonyokhoz kapcsolódnak, de egy-egy intézményt, viszonyt, funkciót lényegileg nem befolyásolnak, attól alapjában véve függetlenek. Ilyenekként említhetjük meg a házassághoz fűződő szertartásokat, szokásokat, melyek tükrözik ugyan a házassággal kapcsolatos társadalmi nézeteket, elgondolásokat, de meglétük vagy hiányuk, ilyen vagy amolyan voltuk a házasság révén kialakult társadalmi kapcsolatot nem határozza meg.

Sajnos, nincs helyünk arra, hogy a társadalmi életet és az ehhez kapcsolódó szertartásokat, szokásokat csak valamennyire is teljességükben mutassuk be. Nemcsak a helyhiány miatt nem tehetünk erre kísérletet, de azért sem, mert a kutatás – éppen a formai és tartalmi változatok nagy bősége miatt – még nem jutott el odáig, hogy minden jelenséget egyforma mélységben és kiterjedtségében elemezzen és tárgyaljon. Ezért a társadalmi élet ezernyi aspektusából csak néhányat ismertetünk, elsősorban azokat, amelyekre vonatkozóan már vannak előmunkálatok.

A kor, illetve bizonyos kor elérésének fontossága jut kifejezésre a sok helyütt megtalálható avatási szertartásokban, melyek az élet egy-egy időszakának, a felnövekvés egy-egy fokozatának lezárását és új korszak kezdetét jelzik. Azokat az eljárásokat, melyek a korral kapcsolatosak, általános avatási szertartásoknak nevezhetjük, szemben a specifikus beavatási rítusokkal, melyek valamilyen specializált csoportba vezetnek be egyéneket (titkos társaság, papság, munkacsoport stb.). Sok esetben a kétfajta avatási eljárás összeolvad, mivel bizonyos életkor elérése automatikusan magával hozza a speciális társaságba való felvételt is. Némely közösségben az avatás egyszeri rítusból áll, mely rendszerint a nemi érés idején megy végbe, másutt viszont a növekedés egyes szakaszait rítusok változó sora kezdi és fejezi be (rites de passage).

Számos társadalomban azonban nemcsak az élet egyes fázisait jelző avatási rítusokkal találkozunk, hanem azt látjuk, hogy a népesség korának megfelelően több korcsoportba, korosztályba rendeződik. A korcsoportok – ilyenekkel leginkább férfiak között találkozunk – bizonyos számú férfiból állnak, akik megközelítőleg azonos korúak, ugyanabban az időben estek át az avatási szertartásokon stb. A korosztályok tagjainak többé-kevésbé pontosan körülírt jogaik és kötelességeik vannak. Ilyen korcsoportokat ismerünk például Kelet-Afrikából. A maszai törzsnél a felserdült ifjak avatási szertartáson mennek keresztül, melynek során körülmetélik őket. Az avatás után többé már nem számítanak gyermekeknek. A következő két évben tanulóknak tekintik őket, megborotválják fejüket, és belépnek a harcosok sorába. Kb. 28–30 éves korukig harcosok, ekkor megházasodnak, elhagyják a legények lakóházát, és ettől kezdve „öregeknek” számítanak. Három fokozat van tehát a maszai férfi életében: a gyermek-, a harcos- és az öregkor.

Hasonló korfokozati rendszer van az afrikai nuereknél is, itt azonban nem találjuk meg a maszaik korcsoportjainak katonai és ceremoniális funkcióit. A nuerek korfokozati rendszerének inkább az a célja, hogy viszonylagos korkülönbségek megállapításával rendezzék a törzs tagjainak egymáshoz való viszonyát és magatartását.

A nők korcsoportokba szerveződésével ritkábban találkozunk. Bár avatási szertartások a lányoknál is előfordulnak, ezek a serdülőkort zárják le, és főleg a férjhezmenetelhez szükséges érettséget hangsúlyozzák. A legáltalánosabban elterjedt szokás az, hogy az első menstruáció alkalmából végeznek bizonyos szertartásokat, egy időre elkülönítik a lányokat, és oktatásban részesítik őket, amely főleg a szexuális magatartásra vonatkozik.

Az avatási szertartások részben társadalmi, részben vallási jelentőségűek; míg részleteikben igen eltérnek egymástól, abban megegyeznek, hogy az avatandónak a szertartások során bizonyságot kell tennie érettségéről, felnőtt voltáról. Sokszor olyan eljárással találkozunk, mint az avatandó megkorbácsolása, kínzása, bátorságának, kitartásának próbára tétele (böjtölés) stb. Az avatással együtt jár bizonyos nevelés is; elkülönített titkos helyeken oktatják a fiatalokat a közösségi együttélés szabályaira, vadászeljárásokra, a szexuális élet titkaira, hagyományokra, mítoszokra, szertartásokra és rítusokra stb. A tanítók tekintélyes öreg férfiak.

Kitűnő leírást olvashatunk Torday Emilnél a dél-kongói bakubák (bushongók) avatási szokásairól: „Amikor a király valamelyik fia 8–10 éves lesz, őt és a vele nagyjából egykorú fiúkat elkülönítik egy helyen. Itt kilenc napig tartózkodnak, és közben megtanulják a Nkandát, azaz a Törvényt… Ez ilyen szabályokat tartalmaz:

Tiszteld a királyt, és engedelmeskedj neki.

Tiszteld a királyi család tagjait, és engedelmeskedj nekik.

Tiszteld anyádat és apádat.

Ne használj illetlen szavakat.

Tiszteld szülőid holttestét.

Ne bánj rosszul feleségeddel, és ne avatkozz más emberek vitás ügyeibe.

Ne ölj, még harcban sem, hanem védekezz.

Ne lopj.

Becsüld más ember feleségét.

Ne hazudj törzsbelidnek.

Az elkülönítés ideje alatt a gyerekek főnöke a király fia. Nem szabad nőt látniuk, és ételüket is egy férfi hozza. Néhány nap múlva a király fia apjához megy, és engedélyt kér tőle, hogy elhagyhassák a helyet, ahol addig tartózkodtak: „Mosakodni szeretnénk” – mondja.

Kilenc napig azonban nem engedik meg nekik a mosdást. A kilencedik napon a király fiával az élükön, szemüket a földre sütve előjönnek, s ha nővel találkoznak útközben, ennek el kell rejtőznie. A folyóhoz mennek, megmosdanak, és mindegyik fiú keres egy bizonyos magvat a bozótban. Ezután libasorban visszatérnek a faluba, és elvonulnak a király és az öregek előtt; közben mindegyik átnyújt egy-egy magot. A magokat gondosan megszámolják, és ha egy fiú meghal, a szülők tájékoztatják a királyt, aki egy magot eltávolít a rakásból. Ezt a szertartást Tku Mbulának nevezik.

Bakuba (bushongo) avatási alagút ^*

A második szertartás sokkal fontosabb. Ezt a pubertáskorban végzik…

A fiúkat megint elkülönítik a király egyik fiának a vezetése alatt. Nem viselnek ruhát, csak hajukban egy sajátságos formájú fésűt… Az elkülönítés ideje alatt tisztátalanoknak számítanak, nőkkel nem érintkezhetnek. (Az elkülönítés idején mindegyiknek meg kell tanulnia a gyékényfonást vagy – ha a király fiáról van szó – a kovácsmesterséget.) …Éjjelente a tábor körül az öregek furcsa hangokat keltenek a zúgattyúval; a hang vadállatok üvöltéséhez hasonlít…

Egy hónapnyi elkülönítés után mennek keresztül a fiúk az első, lobonak nevezett megpróbáltatáson. Ennek céljaira az öregek kb. 3–4 méter mélységben alagutat ásnak, és ennek két oldalába három, illetve két fülkét vájnak…

Bakuba (bushongo) avatási alagút ^*

A szertartás napján az egyik öreg leopárdbőrt vesz magára, és az A fülkében rejtőzik el; a másik teljes harci díszben és meztelen karddal a D fülkébe áll; egy kovács fogókkal és két vörösen izzó vassal a B fülkébe bújik, egy majombőrből készült fantasztikus kosztümbe öltözött férfi pedig a C fülkében foglal helyet. (Az ötödik, E fülke előtt másfél méter mély árok van, tele vízzel.) …(A fiúk sorban végigmennek az alagúton, és a fülkében álló férfiak ijesztgetik őket.)

…Ezután visszamennek az elkülönítés helyére; a megpróbáltatásnak az a célja, hogy ne féljenek ezentúl sem a vadállatoktól, sem az ellenségtől, sem a tűztől, víztől vagy a szellemektől.

A második, ganda nevű megpróbáltatásnak egy hónappal később érkezik el az ideje… A harmadiknak két hónappal utóbb (mete nkanda). …Ennek befejeztével fürödhetnek, és megtisztultnak tekintik őket. Három hónapon keresztül a Nyimi (a király) számára dolgoznak… Végül visszatérnek a faluba, ahol teljes jogú harcosokként bizonyos fejdíszt viselnek.” (On the Trail of the Bushongo. London, 1925. 185–191.)

Gyakori, hogy az avatás alkalmával maradandó jelt is hagynak a fiúkon vagy lányokon. Így pl. a nuereknél a fiúk avatásakor a homlok húsát egészen a csontig felvágják, és fültől fülig hat horizontális forradást idéznek elő. Másutt ilyen alkalmakkor végzik a hegtetoválást vagy a ponttetoválást.

A legáltalánosabb jelölési forma azonban a megmetszés, mely szóval a nemi szervvel kapcsolatos különféle operációkat foglaljuk össze (circumcisio – körülmetélés; incisio – bemetszés; excisio – kimetszés; superincisio – a prepucium felső részén végzett bevágás stb.). Megmetszéssel mind a férfiaknál, mind a nőknél találkozunk, bár az utóbbiaknál jóval ritkábban.

A megmetszés társadalmi és vallási jelentősége miatt az avatás legfontosabb aktusa. A nemi szerven végzett ilyen és hasonló operációkat elsősorban azzal indokolják, hogy a nemi érettség bekövetkezését ez a szerv jelképezi. Sok helyütt azzal magyarázzák a megmetszést, hogy az operáció során eltávozik a fiúból a rossz, az „asszonyi” vér, és a fiú ekkor válik igazán férfivá. Ennek a felfogásnak a következményeként az operációt az élet folyamán többször is elvégzik, ha úgy gondolják, hogy további tisztulásra van szükség.

Ott, ahol az avatás szellemkultuszhoz, titkos férfitársaságokhoz kapcsolódik, a szertartások mélyen szimbolikus jellegűek. Így Északkelet-Új-Guineában az ifjakat az avatás során „szellem” nyeli el – az elnyeletést egy szörnyet jelképező nagy kunyhó szűk bejáratán való becsúszás szimbolizálja –, az elnyeléskor a szellem „megharapja” a fiút – ez a megmetszés –, és a fiú addig marad a szellem gyomrában, amíg disznóáldozattal ki nem váltják. Ez az időszak a sebek gyógyulásáig tart, s ez alatt az idő alatt a fiúkat oktatásban is részesítik.

A szertartást ünnepi lakoma és díszes felvonulás fejezi be; ezen a fiúk „pártfogójuk” (rendszerint az anyai nagybácsi) vállán ülve, csukott szemmel vesznek részt: mint ifjak „meghaltak”, és mint férfiak születnek új életre.

A kor (és a nem) szerinti megoszlás gyakran a település külső rendjében is tükröződik. Sok társadalomban a fiúk csak 5–6 éves korukig laknak anyjukkal, ezután külön épületbe, az ún. legényházba költöznek át, és csak étkezés alkalmával jelennek meg a szülők kunyhójában. Nem ritka az sem, hogy a házas férfiak is együtt laknak a férfiházban. Ilyenkor a nők külön kunyhóban élnek, és a férjek csak étkezésre, együtthálásra keresik fel feleségüket. Néhol azt látjuk, hogy a fiatal lányok is külön házban élnek férjhezmenetelükig. Végül ismerünk olyan társadalmakat, melyeknél az avatáson átesett fiúk és lányok házasodási koruk eléréséig közös házban laknak.

Mint láttuk, az avatás nem egy társadalomnál egyúttal bizonyos csoportba, titkos társaságokba, szövetségekbe való beavatást is jelent. E titkos társaságok vagy szövetségek bizonyos célok elérésére egyesítik a társadalom egyes tagjait. A rokonsági szervezetektől elsősorban tehát abban különböznek, hogy az emberek nem születnek bele a társaságokba, hanem csupán megfelelő feltételek teljesítése esetén, avatási, felvételi szertartások elvégzése után lehetnek a tagjai.

E társaságok funkciója és tagságuk összetétele a társaságok céljainak megfelelően sokféle lehet. Sokszor, főleg erősen anyajogú társadalmakban a lényeges feladat az, hogy a férfiak társaságukkal ellensúlyozzák a nők jelentőségét, másutt (nőtársaságok esetében) pedig arról, hogy az erős férfibefolyással szemben a nők valamilyen formában megvédjék érdekeiket. Mind az első, mind a második formát jól ismerjük; a férfitársaságokra Melanéziából, a nőtársaságokra Nyugat-Afrikából említhetünk példákat. Vannak olyan területek is, ahol egymás mellett találjuk meg a férfi- és a nőtársaságokat, és végül vannak esetek, amikor férfiak és nők ugyanannak a társaságnak lehetnek tagjai. Az ilyen esetekben a titkos és a rituális jelleg azonban csak kevésbé jut kifejezésre, amint ezt pl. az észak-amerikai krou indiánok „Dohány Társaságánál”, vagy a polinéziai ariori társaságnál látjuk.

Néhány példa jól megvilágítja a társaságok közötti eltéréseket és a társaságok funkcióját. Melanéziában például a titkos társaságok a közösség minden férfitagját egyesítik, s a férfivá avatás egyúttal a titkos társaságnak, a férfiak „érdekképviseletének” tagjává is teszi az ifjút. A politikai cél itt rendszerint másodlagos, a társaságok erősen vallási jellegűek, összejöveteleik is vallási ünnepségekhez kapcsolódnak. A titkosság itt annyit jelent, hogy a nők a részvételből ki vannak zárva, nem láthatják a kultikus tárgyakat, a maszkos táncokat, szerepük a lakomákhoz szükséges élelem előteremtésére korlátozódik.

Vannak területek, ahol egy-egy közösségen belül több társaság működik, és az egyes társaságok rangban egymás fölött állnak. Így például a melanéziai Új-Hebridákhoz tartozó Banks szigetcsoporton két társaság működik. Az egyiknek saque, a másiknak tamate a neve. Az előbbihez a közösség minden férfitagja hozzátartozhat, ha már átesett az ifjúavatási szertartáson. A tamatébe viszont csak az juthat be, aki a suquen belül már bizonyos rangot elért. A rangok a jelölt által adott lakomáktól függnek, tehát bizonyos fokig a tehetősséget, gazdagságot hangsúlyozzák; a legfelsőbb rangokat csak főnökök érhetik el. A társaság titkossága fokozatonként növekszik, a tamate társaság felső fokozatainak rítusain csak a fokozat néhány tagja vehet részt, az alsóbb fokozatúak számára a részvétel tilos. Itt a titkos társaságnak határozott politikai funkciója van, a főnöknek a titkos társaság ereje is rendelkezésére áll hatalmi céljainak elérésére.

Másik típust képvisel a krou indiánok „Dohány Társasága”. Ide mind férfiak, mind nők beléphetnek, s általában az volt a szokás, hogy a férjet és a feleséget együtt vették fel. A társaság tagságát úgy lehetett megszerezni, hogy egy tagnak az ajánlását biztosították, akinek tetemes összeget kellett fizetni. A társaságnak az volt a célja, hogy szertartásaival, ünnepségeivel, táncaival a dohány termékenységét fokozza, és mivel a megfelelő rítusokat csak a társaság tagjai ismerték, mindenki törekedett a tagság elnyerésére. A társaság tagjai egyúttal munkacsoportként is tevékenykedtek, a dohány közös megmunkálására csoportokat alakítottak.

Nyugat-Afrikában a titkos társaságok az egész közösség életét befolyásolták. Csak annak volt rangja, pozíciója, aki valamelyik társasághoz tartozott. A kpellék között például idegen négerek nem telepedhettek le addig, míg fel nem vették őket valamelyik titkos társaságba. E társaságok között említhetjük meg a poro, a szande, a leopárd, a kígyó, az antilopszarv és a gboszale szövetséget, a szomszédos mende törzsnél ezekhez még a csimpánz és a krokodil szövetség járul, valamint az ikreknek egy speciális szövetsége. E társaságoknak csak férfiak lehettek a tagjai, nőket csak kivételes esetekben engedtek maguk közé. Központosított szervezettel nem találkozunk, az egyes társaságok helyi csoportjai önállóak voltak, mindegyiknek megvoltak a maguk vezetői. A tagság állandó helyen, az őserdőben találkozott, itt temették el a vezetőket és a kiemelkedő tagokat is.

A társaság eszközei, hangszerei, maszkjai tabunak számítottak, a jelszavakat csak a tagok ismerték, és a titkok megszegését természetfölötti büntetés kilátásba helyezésével igyekeztek megakadályozni. Fokozatokkal itt is találkozunk; megfelelő összeg lefizetése, oktatás, avatás után emelkedhetett valaki magasabb fokozatba. Az állatokhoz fűződő kapcsolat fontos szerepet játszott: a leopárd szövetség tagjai például varázsló eljárásaiknál leopárdbőrt terítettek magukra, kezükre pedig vaskarmot erősítettek. A közvélemény a különböző társaságokat nem tartotta egyenlő tekintélyűnek, az élen a poro és a szande szövetség állott, a többiek pedig váltakozó sorrendben következtek utánuk. Azokban a társaságokban, ahová nőket beengedtek, érdekes kettősséget látunk: a férfiak csak a saját eljárásaikban tájékozottak, és a nők titokban tartják a magukéit.

forrás