Több mint 25 év alatt hozta létre Cziráki Viktor a Regöly melletti Újszkítiát. Jurtákat, rúdsátrakat, földkunyhókat épített, közüzemi szolgáltatások igénybevétele nélkül él párjával a skanzenben.

Mostanában sok időt tölt a kovácsüllő mellett Cziráki Viktor. Régészeti reprodukciókat készít, főleg szkíta, hun és avartárgyakat: harci csákányokat, késeket, nyílhegyelet és fibulákat, amelyek a ruhák összetűzésére szolgáltak. 

Gyermekkorától fogva érdekli a földbe süllyedt múlt, Regölynek azon a részén nőtt fel – a Sáncban –, ahol valaha egy kelta földvár állt. Ahol, ha egy kicsit megkapirgálták a talajt, cserépedény-töredékekre bukkantak. 

A 41 éves férfinek ugyan van bejelentett lakása a faluban, de télen-nyáron kinn él, egy felhagyott homokbánya mellett párjával – a szövő és fazekas végzettségű Somos Judittal –, egy rekonstruált vaskori házban. 

– Hogyan indult ez a "vállalkozás"? 
– Az elhagyott homokbánya környékére 1982-től jártam ki több-kevesebb rendszerességgel. Aztán, 1993-ban megvettem a területet. A kilenc hektár nagy része állattartásra szolgál, kisebb részén skanzent alakítottam ki. 

Van itt körülbelül 15 korhű építmény, az utolsó jégkorszaktól az államalapításig, a 15-20 ezer éves paleoszibériai jurtától, az Árpád-kori földházig. Vannak félig-meddig vadon tartott lovak, racka juhok, kecskék. 
Fokozatosan alakult ki a mai arculat. Eleinte, 1991-ig még volt munkahelyem Szekszárdon, az önkiszolgáló étteremben, s csak szabadidőmben foglalkoztam földkunyhók, rúdsátrak készítésével, berendezésével. De mikor az állásom megszűnt, teljesen a kisérleti régészet felé fordultam. Az érdekelt, mit, hogyan tudtak megcsinálni a Kárpát-medencébe érkező népek, a szkíták, avarok, kelták, magyarok, az akkori anyagok és technikai ismeretek felhasználásával. 

Cziráki Viktor a Skanzenben Fotó: Lehőcz péter

– Itt semmi modern dolog nincs? 
– Néhány akkumulátort használok, elsősorban a villanypásztorhoz, de a víznyeréstől a fűtésig, világításig mindent igyekszem hagyományos módon megoldani. Sok gyertyát fogyasztunk. A legnagyobb építményben, a vaskori házban lakunk. Pár éve még a jurtákba is átköltöztünk egy-egy évszakra, de most már azok inkább a korabeli körülmények bemutatására, illetve a vendégek elszállásolására szolgálnak. Jártak már itt Japántól az USÁ-ig mindenhonnan, turisták. 

– Hány hasonló létesítmény lehet az országban?
– A skanzenek gomba mód szaporodnak. De ismereteim szerint olyan hely nincs, ahol valaki ott is él.  Van, ahol állatokat tartanak nomád módon, máshol korabeli technikával készítenek szerszámokat, dísztárgyakat, vagy mész helyett fehér földfestékkel pingálják ki a falat, és tüzet csiholva gyújtják meg a cseréppipát. Én ezt mind csinálom, életvitelszerűen. Bár lehet, hogy nem olyan profi módon, mint ott, ahol fizetett, képzett személyzet végzi és állami pénz is támogatja a múltidézést.

– Miért fontos ez a múltidéző életvitel?
– Hagyománytiszteletből és szabadságvágyból. Régebben nagy társaság gyűlt itt össze. Lovagoltunk, íjászkodtunk, lovas íjászversenyeket rendeztünk. Blues kocsmákban is megfordult a baráti kör, ám egy idő után a kocsmázásra tevődött a hangsúly, s akkor kiszálltam. Lakhelyünk, az Újszkítia nevű skanzen főépülete, eredetileg közösségi háznak készült. De a közösség szétesett. Mostanában, ha összejövünk, kortörténeti ismertetőket kézműves találkozókat tartunk. Volt már, hogy 250 személynek főztünk a százliteres bográcsban.  

– A hagyományápolás nem egy jövedelmező tevékenység. Miből tud megélni?
– Isten kegyelméből.
– És meddig, hány éves korig lehet ezt csinálni? 
– Már sokan kérdezték. Nem tudom. Létre hoztam valamit 25 év alatt, nem szeretném feladni. 

– Gyereke van?
– Nem az én küldetésem a gyereknevelés. Elvégzik azt mások. Én másra születtem.

– Mire?
– Arra, hogy életben tartsak és megtekinthetővé tegyek egy olyan világot, ami nélkülem feledésbe merülne. Ha mindenki beszáll a mókuskerékbe, nem marad olyan ember, aki feltámassza a múltat.

– Támogatja ezt a tevékenységet a falu, a megye, az állam vagy valaki?
– Soha nem kértem semmit, csak azt, hogy hagyjanak békén. Eleinte űzött vadként éltem, aztán, a rendszerváltás után, mikor már nem lehetett a másként gondolkodó és élő embereket büntetlenül piszkálni, beérték azzal, hogy csodabogárnak tekintsenek. Egyesek vadul nyerészkednek, mások hosszú sorokban állnak a segélyért; nem érdekel. Én megteremtettem a magam világát, s előteremtem a működtetéséhez szükséges anyagiakat is. Remélem, hogy akik nem tettek hozzá, elvenni sem akarnak belőle.