Magyarországon a rendszerváltás után az általános helyhatósági választásokra elsõ ízben 1990. õszén került sor. Ezzel a választással megszûnt a tanácsrendszer és a helyén új típusú önkormányzatok jöttek létre, amelyek a közös tanácsok intézményével szemben már minden településen megalakulhattak (ezzel az önkormányzatok száma mintegy kétszerese lett a tanácsok számának). Az önkormányzati rendszer megszületését egyre többen aposztrofálják a negyedik hatalmi ág létrejötteként, melyet a választás tett legitimmé.

Az önkormányzati választási rendszer meglehetõsen árnyalt és a laikus szemével nézve kifejezetten bonyolult. Ez a jogalkotó azon törekvéseinek köszönhetõ, hogy az önkormányzati választási törvény megalkotásával lehetõséget biztosítson az állampolgárok számára a helyi közügyekben való érdemi részvételre (közvetlen módon és pártpolitikai alapon egyaránt), valamint, hogy igazodjon a települések eltérõ típusához, belsõ tagoltságához.

Horváth Katalin dolgozatában a választási szabályok bemutatására és jogi szempontból való vizsgálatára törekszik:

Ennek kiemelését azért tartom fontosnak, mert a legtöbb tanulmány a választások eredményeit vizsgálja, vagy ha ki is térnek a választási rendszerre, többnyire politológiai megfontolások kerülnek elõtérbe. Mindez persze nem véletlen, hiszen a választás szabályainak kialakítása során mindig érvényesülnek politikai szempontok is, s a választás maga is jelentõs hatással van a politikai viszonyokra. Tanulmányomban mégis arra törekszem, hogy az önkormányzati választásokra vonatkozó szabályrendszert elsõsorban jogi aspektusból vizsgáljam.

A választással kapcsolatos joganyagot két részre bontjuk: az anyagi jogra, amely az aktív és passzív választójog kritériumait meghatározó rendelkezéseket foglalja magába, és az eljárási jogra, amely a választójog érvényesülésének jogi feltételeit szabályozza, vagyis garanciális és technikai regulákat tartalmaz. Magam leginkább a választás anyagi jogi kérdéseit tárgyalom.

A hatályos magyar önkormányzati választójog forrásai az Alkotmány (1949. évi XX. törvény), a többször módosított, a helyi önkormányzati képviselõk és polgármesterek választásáról szóló 1990. évi LXIV. törvény, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény.

Tanulmányomban elsõként a választójogi szisztéma rendszerváltozás utáni fejlõdését vázolom. Ezt követi a hatályos szabályozás ismertetése, végül a kritikák és érvrendszerek ütköztetése. A választási rendszer teljes ismertetéséhez hozzátartozna egyfajta elméleti alapvetés is (választási rendszerek típusai, jellemzõi, számítási módok, stb.), erre azonban az országgyûlési választásokkal kapcsolatban a folyóirat egy korábbi számában már sor került, ezért a kérdéssel nem foglalkozom.

Mielõtt hozzálátnék a részletes elemzéshez, ezen a helyen szeretnék köszönetet mondani értékes hozzászólásaiért tanáromnak, Dr. Kilényi Géza jogász professzornak és Török Gábor politológusnak.

 

2. Az 1990-es választások szabályozása

2.1. A választójogosultságra vonatkozó rendelkezések

Az önkormányzati választási törvény – az országgyûlési választási törvényhez hasonlóan – az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelõen deklarálta a választási rendszer alapelveit: a választójog általánosságát és egyenlõségét, valamint a szavazás közvetlenségét és titkosságát.

A választójogosultság meghatározása már némileg eltért az országgyûlési választási törvényben foglaltaktól. Utóbbi szerint az aktív választójog megilletett minden nagykorú magyar állampolgárt (feltéve, hogy nem vonatkozott rá a törvényben szabályozott kizáró okok valamelyike), aki legalább ideiglenes lakóhellyel rendelkezett, a passzív választójogot pedig a fenti kritériumok mellett állandó lakóhely létéhez kötötte. Ezzel szemben az önkormányzati választásokon szavazhatott a Magyarországon tartósan letelepedett nem magyar állampolgár is, illetve választható volt az is, aki ideiglenes lakóhellyel rendelkezett Magyarország területén.

A választójogból kizártak köre azonos volt az Alkotmányban, valamint az országgyûlési választási törvényben megfogalmazott ún. természetes kizáró okokkal, amelyek azóta sem változtak. Eszerint nincs választójoga annak, aki cselekvõképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság alatt áll, aki közügyek gyakorlásától eltiltó jogerõs ítélet hatálya alatt áll, aki szabadságvesztés büntetését tölti, illetve aki büntetõeljárásban jogerõsen elrendelt intézeti kényszergyógykezelés alatt áll. A választójogból való kizárásnak tehát bírói döntésen kell alapulnia, vagyis nem lehet államigazgatási eljárás eredménye.

A törvény rendelkezései szerint a választópolgárnak a választójogát szabad elhatározása alapján, lakóhelyén kellett gyakorolnia, ám aki állandó lakóhelye mellett legalább 5 éve folyamatosan ideiglenes lakóhellyel rendelkezett, igazolással választójogát ideiglenes lakóhelyén gyakorolhatta.

 

2.2. Az önkormányzati választókerületi rendszerek

A rendszerváltást követõ választási jogszabályokban még nem különült el a “választási jog” anyagi és eljárási része, vagyis mindkét terület egyazon jogszabályban kapott helyet. Ilyen módon az önkormányzati választási törvényben szerepeltek olyan kérdéskörök is, mint a választók nyilvántartása, a választási szervek, a kampány, a szavazás, a jogorvoslat, stb. Az ebbõl a szempontból egzaktabb szabályozás a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény megszületésével alakult ki, innentõl kezdve ugyanis az önkormányzati választási törvény kizárólag az anyagi jogi rendelkezéseket tartalmazza.

Lássuk most már magát a konkrét szabályozást. Amint már említettem, az önkormányzati választás meglehetõsen differenciált szabályrendszerre épült (és épül ma is), mivel a jogalkotó célja az volt, hogy a lakosság számához igazodóan a lehetõ legkedvezõbb választási rendszert biztosítsa a testületek magalakításához, amelyek így a különbözõ típusú települések helyi sajátosságainak és eltérõ politikai tagoltságának megfelelõen alakulhatnak. A szabályozás figyelembe vette azt, hogy a kisebb településeken a képviselõ-jelöltek személyes ismerete általánosabb jelenség, a pártok ugyanakkor elenyészõ mértékben voltak jelen.

Ennek megfelelõen az 1990-es önkormányzati választási törvény háromféle választókerületi rendszert vezetett be:

 

• a 10 000 lakos alatti településen a kislistás választási rendszert,

 

• az ennél nagyobb létszámú településeken és a fõvárosi kerületekben kétszavazatos rendszert, valamint

 

• a fõváros mint egész tekintetében a listás választási rendszert.

 

Az egyes testületek létszámát a törvény – a lakosságszámhoz igazodva – határozta meg, amelytõl csak a kisebbségi képviselõk esetén lehetett eltérni, ha a megfelelõ feltételek fennálltak (errõl a késõbbiekben szólok).

A kislistás rendszer ugyanazon az elven mûködött, mint a ma hatályos szabályozás (leírására szintén a késõbbiekben térek ki), a választás azonban még kétfordulós volt és ennek megfelelõen létezett érvényességi küszöb is: második fordulót csak legalább 40 %-os részvétel mellett nem kellett tartani. Az eredményt a maihoz hasonlóan a relatív többségi elv határozta meg.

Még egy eltérés figyelhetõ meg a 12 évvel ezelõtti és a ma hatályban lévõ szabályok között: 1990-ben kislistán azonos szavazatszám elérése esetén nem sorsolás, hanem a szavazólapon szereplõ sorrend szerint juthattak mandátumhoz a jelöltek.

A 10 000-nél nagyobb lélekszámú településeken és a fõvárosi kerületekben érvényesülõ kétszavazatos rendszer lényege az volt, hogy a képviselõk felét egyéni választókerületekben, másik felét listákon választották, így a választópolgárok két szavazólap segítségével voksolhattak (az egyiken az egyéni választókerületi jelöltre, a másikon a listákra).

A 40 %-os részvétel a kétszavazatos rendszerben is érvényességi feltétel volt mind az egyéni választókerületekben, mind a listás szavazás esetében, ha tehát a szavazás érvénytelen volt, második fordulót kellet tartani.

Ezzel azonban még nem volt teljes a kritériumrendszer: az egyéni választókerületekben az érvényességihez eredményességi küszöb is társult: az elsõ fordulóban az a jelölt juthatott mandátumhoz, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapta, feltéve, hogy megszerezte azok több, mint 25 %-át. Abban az esetben, ha ezt egyetlen jelölt sem érte el, második fordulót kellett tartani, ahol már csak azok a jelöltek indulhattak, akik az elsõ fordulóban megkapták az érvényes szavazatok 15 %-át. A második fordulóban a mandátum megszerzéséhez már elegendõ volt a relatív többség is. A listás választáson eredményességi küszöb nem volt, a mandátumok kiosztására a d’Hondt-rendszert alkalmazták.

A polgármestert, illetve a fõpolgármestert a település típusától függõen eltérõ módon választották. A 10 000 vagy ennél kevesebb lakosú településen a polgármesterre közvetlenül szavaztak a kétszavazatos rendszer egyéni választókerületekben érvényesülõ szabályai szerint. Az ennél nagyobb településeken a polgármestert közvetetten választották, vagyis a választópolgárok nem voksolhattak polgármester-jelöltekre. A megyei közgyûlést szintén nem választották közvetlenül, így szavazás e tekintetben sem volt.

A fõvárosi közgyûlés tagjait (66 fõ) a hatályos rendelkezésekhez hasonlóan közvetlenül választották, a 40 %-os érvényességi küszöb azonban ebben az esetben is hatályban volt, az eredményt pedig szintén a d’Hondt-rendszernek megfelelõen számították ki.

Az önkormányzati választási törvényben a kisebbségek jogainak biztosítása is megjelent, ám korántsem olyan markánsan, mint a hatályos jogszabályokban. Helyi kisebbségi önkormányzat nem létezett és országos kisebbségi önkormányzat felállítására sem nyílt lehetõség. A kisebbségi képviselõ-jelöltek csak a települési önkormányzatba juthattak be, a ma hatályban levõnél némileg szigorúbb szabályok szerint.

A kislistás választásokon a kisebbségi jelölt az általános szabályoknak megfelelõen juthatott mandátumhoz. Ha ez alapján egyetlen kisebbségi jelölt sem szerzett mandátumot, meg kellett keresni azt a szavazatszámot, amely azonos volt a kislistán legkevesebb szavazattal mandátumhoz jutó jelöltre leadott érvényes szavazatok kétharmadával, és amelyik kisebbségi jelölt elérte ezt az újonnan megállapított szavazatszámot, az jutott mandátumhoz. Azonos kisebbséghez tartozó több ilyen jelölt közül csak a legtöbb szavazatot elnyerõ kerülhetett be a képviselõ-testületbe. Az ilyen módon elnyert mandátummal megnõtt a település képviselõtestületének a törvényben meghatározott létszáma.

A kétszavazatos választási rendszerben a listás választáson az egyéni választókerületek nemzeti és etnikai kisebbségek jelöltjei kisebbségenként egy közös független listán is indultak (ezt nevezték kisebbségi független listának).

A kisebbségi független lista az általános szabályok szerint kapott mandátumot. A listán induló jelöltek közül az lett képviselõ, aki az egyéni választókerületben a legtöbb szavazatot kapta.

Ha a szavazás eredményeként a független kisebbségi lista nem szerezett mandátumot, meg kellett keresni azt a legkisebb számot, amellyel még mandátumot lehetett kapni, meg kellett állapítani e szám kétharmadát és az a kisebbségi független lista, amely az így megállapított számot elérte, egy mandátumot kapott.

Ha a kisebbségi független lista jelöltjét az egyéni választókerületben képviselõnek választották, a listáról törölni kellett, helyére a sorrendben következõ jelölt lépett

A fent meghatározott módon elnyert mandátummal megnõtt a település képviselõtestületének a törvényben meghatározott létszáma.

 

3. A módosítások

A választási szisztéma legnagyobb jelentõségû – és ma is hatályban lévõ – változtatására az 1994. évi LXII. törvény bevezetésével került sor. A jogalkotó olyan erõteljes reformokat vezetett be, amellyel már túllép az egyszerû módosítás keretein: a törvény tulajdonképpen választójogi novellaként került be a jogi köztudatba. Az új szabályok közül ezen a helyen csak a leglényegesebbekre utalok, a rendszert részletesen a hatályos szabályok kapcsán ismertetem.

A választójog kapcsán az aktív választójogosultság immár – a nagykorú, Magyarországon legalább tartózkodási hellyel rendelkezõ magyar állampolgárokon kívül – a bevándorolt személyekre terjedt ki. Újdonság volt továbbá, hogy az a választópolgár, aki lakóhelye mellett legkésõbb a választás kitûzését megelõzõ napig tartózkodási helyet létesített, választójogát igazolással tartózkodási helyén gyakorolhatja (vagyis hatályon kívül helyezték az 5 év kikötését).

A novella a választás valamennyi formája esetében egyfordulós választást vezetett be a korábbi kétfordulós helyett, és hatályon kívül helyezte az érvényességi és eredményességi küszöböket, kivéve a megyei közgyûlés tagjainak választását, ahol létezik eredményességi határ. A kislistás választásra vonatkozó szabályokon a törvényalkotó nem változtatott.

A 10 000 lakos feletti településeken megszüntették a kétszavazatos (az abszolút többségi és a listás választás kombinációjára épülõ) választási szisztémát és bevezették helyette az egyszavazatos, vegyes, relatív választási rendszert kompenzációs mandátumokkal (az új szabályokat a hatályos rendszer leírásánál részletezem). A polgármester-választás mindenütt közvetlenné vált, csak úgy, mint a megyei közgyûlés tagjainak választása.

Igen jelentõs változások születtek a nemzeti és etnikai kisebbségek önkormányzásban való részvételével kapcsolatban, amely tulajdonképpen már az 1993-as Nek. törvényben helyet kapott, az önkormányzati választójogi novella csak apróbb korrekciókat vezetett be. Ennek megfelelõen lehetõvé vált a helyi kisebbségi önkormányzat létrehozása, illetve biztosították az országos kisebbségi önkormányzat megalakításának lehetõségét.

Az 1997-es, illetve az 1998-as esztendõ újabb változásokat hozott, bár a választókerületi struktúrát, a választási rendszert egyik sem érintette.

Az 1997 októberétõl hatályos Alkotmány a választások idõpontjára nézve már konkrét rendelkezéseket tartalmaz. Ennek megfelelõen az önkormányzati képviselõ-testület tagjainak és a polgármesternek a választását - az idõközi választás kivételével - az elõzõ általános választást követõ negyedik év október hónapjában kell megtartani.

1997-ben jelent meg a már említett választási eljárásról szóló törvény is, amelynek azért van jelentõsége, mert a jogalkotó egyúttal az összes választási törvénybõl kivette az eljárási jellegû rendelkezéseket és egy jogszabályba foglalta azokat. Ezzel régi adósságát törlesztette, hiszen a technikai és garanciális rendelkezéseket célszerû külön jogszabályba foglalni, hogy a választójogi törvény kizárólag a választási rendszer lényegérõl szóljon. Annál is inkább követendõ ez a gyakorlat, mert a választójogi törvény kétharmados, tehát alkotmányerejû jogszabály (amit az indokol, hogy – bár némiképpen politikafüggõ területrõl van szó – a választási szisztémát érdemes óvni a napi politika rövid távú érdekeinek érvényesülésétõl). A technikai jellegû eljárási szabályok azonban gyakran szorulhatnak finomításra, ezért módosításukat nem célravezetõ minõsített többséghez kötni.

 

4. A hatályos szabályozás

A választási alapelvek, a választások idõpontjára, illetve a választójog kérdéskörére vonatkozó szabályozások a fent leírtak óta változatlanok. A választókerületek rendszere 1994-ben sok tekintetben módosult, azóta azonban gyakorlatilag szintén nem változott.

A hatályos választójog alapján tehát a szavazás egyfordulós, amelyben a választókerületi struktúra a következõképpen alakul:

 

• a 10 000 vagy ennél kisebb lélekszámú településeken kislistás választást tartanak,

 

• a 10 000 lakost meghaladó településeken és a fõvárosi kerületekben vegyes választási rendszer van hatályban,

 

• a fõvárosi, valamint a megyei közgyûlések tagjait listás, arányos rendszerben választják,

 

• közvetlenül voksolnak a polgármesterre és a fõpolgármesterre,

 

• a kisebbségi helyi önkormányzatok közvetlen választásáról külön szabályok rendelkeznek.

 

4.1. A kislistás rendszer

A kislistás rendszer tehát a 10 000 vagy ennél kevesebb lakosú településeken mûködik. Képviselõjelölt az a választópolgár lehet, aki összegyûjti a településen választójoggal rendelkezõk 3 %-ának ajánlását.

Ezek a települések egy választókerületet alkotnak. Valamennyi jelölt nevét (ábécésorrendben) egy listára veszik fel; irreleváns ebbõl a szempontból, hogy ki jelölte õket (szervezetek vagy állampolgárok). A választópolgárok ezt kapják meg a szavazás alkalmával és annyi nevet jelölhetnek meg, ahány tagja lehet a képviselõ-testületnek (többszavazatos, többmandátumos választási rendszer). A képviselõ-testület létszámát az önkormányzati választási törvény határozza meg az adott település lakosságszámának arányában. Ez tehát – az elnevezéssel ellentétben – azt jelenti, hogy a választó nem listára szavaz, hanem személyekre.

A törvény rendelkezéseinek megfelelõen képviselõk azok lesznek, akik a kiosztható mandátumok száma szerint a legtöbb szavazatot kapták, vagyis sem érvényességi, sem eredményességi küszöb nincs: közömbös, hogy hányan mennek el választani és a képviselõk relatív többséggel választhatóak. A legtöbb esetben az is közömbös, hogy a megválasztottak milyen sorrendben szerepelnek a listán: ennek ugyanis kizárólag szavazategyenlõség esetén van jelentõsége: ilyenkor sorsolással döntik el, hogy ki lesz végül képviselõ. Ha a kislista jelöltjét polgármesternek és képviselõnek egyaránt megválasztották, a kislistáról törölni kell és helyébe a legtöbb szavazatot elérõ jelölt lép.

Abban az esetben, ha az adott településen megválasztható képviselõk számánál kevesebb jelölt indul, a választás nem tartható meg, és idõközi választást kell kitûzni. Szintén idõközi választást kell tartani akkor, ha a választáson a törvényben meghatározottnál kevesebb képviselõt választanak meg, ekkor azonban csak a be nem töltött helyekre vonatkozóan.

 

4.2. A vegyes választási rendszer

Ahogy már említettem, a jogalkotó ezt a választási formát az 1994-es módosítással vezette be. A rendszer a 10 000-nél nagyobb lélekszámú településeken, valamint a fõvárosi kerületekben érvényesül, amelyeket több választókerületre osztanak. Lényege, hogy a képviselõk egy részét az egyéni választókerületekben választják (itt gyakorlatilag a mandátumok körülbelül kétharmada “gazdára talál”), másik része pedig kompenzációs listáról töredékszavazatok alapján jut mandátumhoz, ezzel arányosítva az eredményt. A törvény ebben az esetben is pontosan meghatározza, hogy a lakosságszámnak megfelelõen hány képviselõ választható.

A jelölés rendszere az egyéni választókerületi jelölésen alapul. Ez azt jelenti, hogy egyéni választókerületi képviselõ-jelölt az lehet, aki összegyûjtötte az egyéni választókerület választópolgárai 1 %-ának ajánlását, kompenzációs listát pedig csak az a jelölõszervezet állíthat, amely az egyéni választókerületek legalább 25 %-ában állított lejöltet.

Az 1994-ben megszûnt kétszavazatos rendszer helyett a voksolás a következõképpen történik: a választópolgárok egy szavazólappal szavaznak egy-egy egyéni választókerületi jelöltre. Az adott választókerületben az a jelölt lesz képviselõ, aki a legtöbb szavazatot kapta, vagyis itt is a relatív többségi elv érvényesül.

A hatályos szabályoknak megfelelõen tehát nem szavaznak pártokra, illetve jelölõszervezetekre; a kompenzációs lista nem is szerepel a választáson, jelentõsége a választókerületi eredmények megismerése után mutatkozik meg. A listán szerezhetõ mandátumok alapját a töredékszavazatok képezik. Töredékszavazatnak azok a szavazatok minõsülnek, amelyeket az egyéni választókerületekben az adott jelölõszervezet jelöltjére adtak le, de nem eredményeztek mandátumot. Amennyiben valamely érintett jelölõ szervezetnek nincs sem önálló, sem közös kompenzációs listája, úgy a töredékszavazat rá esõ része elvész.

Egy-egy kompenzációs lista a települések egyéni választókerületibõl összesített töredékszavazatok arányában kap mandátumot. A független jelölt értelemszerûen nem kaphat kompenzációs mandátumot, mivel nincs töredékszavazata (hiszen jelölõ szervezet sem áll mögötte).

Természetesen, ahogy indítható közös jelölt, ugyanúgy felállítható közös kompenzációs lista is; a kettõ nem feltétlenül kapcsolódik össze. Elõfordulhat például olyan eset, hogy a közös jelöltek jelölõszervezeteinek nincs közös kompenzációs listája és a közös jelölt nem lett képviselõ: ilyenkor a töredékszavazatok a közös jelöltet állító szervezetek száma szerinti arányban oszlanak meg (a töredékszavazatok felosztásánál a kiszámított szavazathányad egész része kerül fel az önálló kompenzációs listára).

A kompenzációs listáról a jelöltek a bejelentés sorrendjében kapnak mandátumot. A kiesõ jelölt helyébe a sorrendben utána következõ jelölt lép. Ha a lista jelöltjét polgármesternek vagy az egyéni választókerületben képviselõnek választották, a listáról törölni kell.

Ha Budapesten a jelölt egy fõvárosi kerületi listáról és egy fõvárosi listáról egyaránt mandátumot kapna, úgy nyilatkoznia kell, hogy melyiket fogadja el. Amelyik listáról nem fogadta el a mandátumot, arról a listáról törölni kell.

Ha egy kompenzációs lista több mandátumot kap, mint a listán szereplõ személyek száma, a mandátum betöltetlen marad.

A vegyes választási szisztéma jelentõsége abban áll, hogy nem enged létrejönni politikailag homogén képviselõ-testületet, hiszen ha az egyéni választókerületekben egy párt szerezné meg az összes mandátumot, a kompenzációs mandátumok közül egyet sem kaphatna, így soha nem állhat elõ olyan helyzet, hogy a képviselõ-testület minden tagja ugyanazon párt képviselõjeként van jelen.

 

4.3. A fõvárosi közgyûlés tagjainak választása

A fõvárosban egyidejûleg kétfajta önkormányzatot választanak: a kerületi képviselõ-testület tagjait, amelyrõl az elõbbiekben volt szó, valamint a fõvárosi közgyûlés tagjait, amelyrõl ezen a helyen teszek említést.

A kerületekben tehát a vegyes rendszer érvényesül, a fõvárosi közgyûlés tagjait (66 fõ) pedig közvetlenül, listás, arányos rendszerben választják.

Fõvárosi listát azok a jelölõ szervezetek állíthatnak, amelyek legalább hat fõvárosi kerületben kompenzációs listát állítottak. A fõvárosi listák kötöttek, ami azt jelenti, hogy a jelölõ szervezetek által meghatározott sorrend szerint, a leadott szavazatok arányában kapnak mandátumot a jelöltek. A választó tehát egy pártra, társadalmi szervezetre vagy egyéb jelölõszervezetre, pontosabban az ezek által felállított listák valamelyikére szavazhat, de a listán belüli a sorrendet nem befolyásolhatja. Bár érvényességi küszöb az 1994-es reformoknak megfelelõen ebben az esetben sincs, eredményességi határ van: csak azokról a listákról kerülhetnek jelöltek a fõvárosi közgyûlésbe, amelyek megkapták az összes fõvárosi listára leadott érvényes szavazatok 4 %-át.

 

4.4. A megyei közgyûlés tagjainak választás

Az önkormányzati választási törvény külön fejezetben szabályozza a megyei közgyûlési választást. A megyei közgyûlés tagjait a megye településeinek választópolgárai – kivéve a megyei jogú városok választópolgárait – közvetlenül, listán választják.

Minden megye két-két választókerületre oszlik: az egyiket a 10 000 vagy ennél kevesebb lakosú települések alkotják, a másikat a 10 000 lakost meghaladó települések. A jelölõ szervezetek külön-külön indíthatnak listát a kétféle választókerületben, a választásra is külön-külön szavazólap szolgál.

A megyei közgyûlés tagjainak számát, valamint azt, hogy hányan kerülhetnek be a két választókerületbõl, a törvény egyik melléklete határozza meg. A listák – a 10 000 vagy ennél kevesebb lakosú településeken, illetõleg a 10 000-nél több lakosú településeken külön-külön számítva – a leadott szavazatok arányában jutnak mandátumhoz.

Az a lista jut mandátumhoz, amelyre leadott szavazatok száma meghaladta a választókerületben leadott összes érvényes szavazat több mint 4%-át. Ezt a határt az egyes választókerületek tekintetében külön-külön kell elérni.

Az egyes választókerületekben a listaállításnak az a feltétele, hogy a jelölõszervezetek összegyûjtsék a választókerületben lévõ települések választópolgárai legalább 0,3 %-ának ajánlását. Közös lista természetesen a megyékben is indítható, ennek kritériuma is a megfelelõ számú közös ajánlás.

Ha a jelölt a listáról és a megyei jogú város képviselõ-testülete tagjaként egyaránt mandátumot kapna, úgy nyilatkoznia kell, hogy melyiket fogadja el. Az el nem fogadott mandátumot törölni kell.

 

4.5. A polgármester, a fõpolgármester választása

A polgármestert, illetve a fõpolgármestert a választópolgárok közvetlenül választják. A jelölés feltételeit a törvény a lakosságszám arányában differenciáltan határozza meg (3-0,5 %).

A polgármester választásánál is a relatív választási rendszer érvényesül, vagyis ebben az esetben is az szerez mandátumot, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapta; érvényességi, illetve eredményességi küszöböt a törvény ebben az esetben sem állít.

 

4.6. A nemzeti és etnikai kisebbségi önkormányzatok választása

Az Alkotmány rendelkezése szerint a Magyar Köztársaságban élõ nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezõk. Az alaptörvény ennek megfelelõen biztosítja számukra többek között a közéletben való kollektív részvételt, valamint a képviseletet. Ennek keretében lehetõvé teszi, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozzanak létre.

A választások után a kisebbség képviselete az önkormányzatokban többféleképpen valósulhat meg. Abban az esetben, ha a települési önkormányzat testületében a képviselõk több mint felét egy nemzeti vagy etnikai kisebbség jelöltjeként választották meg, kisebbségi települési önkormányzatnak nyilváníthatja magát.

Ha az önkormányzati testület képviselõinek legalább 30 százalékát egyazon kisebbség jelöltjeként választották meg, e képviselõk kisebbségenként legalább 3 fõs helyi kisebbségi önkormányzatot alakíthatnak. Az ilyen módon létrejött testületet nevezzük közvetett módon létrejövõ helyi kisebbségi önkormányzatnak.

A helyi kisebbségi önkormányzat azonban létrejöhet közvetlen választás útján is. A testület tagjainak számát ebben az esetben is meghatározza a Nek. törvény – a lakosságszám arányában. Az ilyen módon alakult önkormányzat maga választja meg vezetõit, azaz itt nem érvényesül közvetlen választás, mint ahogy a polgármester-választásnál láthattuk.

Egy kisebbség a településen csak egy közvetett módon létrejövõ helyi kisebbségi önkormányzatot, illetõleg ennek hiányában egy közvetlen módon létrejövõ helyi kisebbségi önkormányzatot hozhat létre.

Nézzük elõször a helyi kisebbségi önkormányzati képviselõk választására vonatkozó rendelkezéseket. A kisebbségi önkormányzati képviselõk jelölésére és mandátumszerzésére jóval kedvezõbb szabályok vonatkoznak, mint amelyeket eddig ismertettem, ezt nyilvánvalóan a kisebbségi csoportok alacsonyabb létszáma indokolja. Ennek megfelelõen a helyi kisebbségi önkormányzati választást akkor kell kitûzni, ha azt legalább 5 fõ, magát azonos kisebbséghez tartozónak valló és a településen állandó lakóhellyel rendelkezõ választópolgár kéri. A választást akkor lehet megtartani, ha legalább annyi jelölt van, mint a megválasztható kisebbségi képviselõk száma. A jelölés feltétele a választókerület választópolgáraitól származó 5 ajánlás összegyûjtése. Ha ez a kritérium teljesült, bárki jelölt lehet, aki a Nek. törvényben meghatározott kisebbség képviseletét vállalja, vagyis nemcsak az önmagát kisebbséghez tartozónak valló személy.

Ami az aktív választójogot illeti, a helyi kisebbségi önkormányzat választásában részt vehetnek az adott településen mindazok, akik a települési önkormányzati képviselõ-választásra jogosultak, vagyis ebben az esetben sem csak azok, akik az adott kisebbséghez tartozónak vallják magukat.

A választás egyfordulós. Az elõzõektõl eltérõen a helyi kisebbségi önkormányzat létrejötte vonatkozásában a törvény elõír érvényességi küszöböt: a 10 000 vagy annál kevesebb lakosú településeken a választói nyilvántartásban szereplõk közül legalább 50, a 10 000-nél több lakosú településeken és a fõvárosi kerületekben legalább 100 választópolgár érvényes szavazata szükséges.

A kisebbségi települési önkormányzatokra, valamint a helyi kisebbségi önkormányzatokra egyebekben a helyi önkormányzatokról szóló törvény rendelkezéseit kell megfelelõen alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy a kisebbségek esetében is kislistás, illetve vegyes rendszerû választásokat tartanak, a szabályozás csupán néhány eltérést tartalmaz.

Ha a települési kislistás választáson a szavazás eredménye alapján az ugyanazon kisebbséghez tartozó jelöltek egyike sem szerezne mandátumot, meg kell állapítani azt a szavazatszámot, amely azonos a kislistán legkevesebb szavazattal mandátumhoz jutó jelöltre leadott érvényes szavazatok felével. Mandátumhoz jut minden, mandátumot nem szerzett kisebbségbõl egy-egy jelölt, aki az így megállapított szavazatszámnál többet ér el; ha egy kisebbségen belül több ilyen is van, akkor a legtöbb szavazatot elért jelölt. Ha két vagy több jelölt éri el azonos szavazatszámmal, akkor sorsolás dönt a mandátumról. Az ismertetett módon elnyert mandátummal megnövekszik a település képviselõ-testületének az önkormányzati választási törvényben meghatározott létszáma.

A vegyes választási rendszerben kisebbségenként külön-külön kisebbségi kompenzációs listára kell venni valamennyi, az egyéni választókerületben akár független kisebbségi jelöltként, akár kisebbségi jelölõszervezet jelöltjeként indult jelöltet. A kisebbségi jelölõszervezetek, illetõleg a kisebbségi jelöltek közös kompenzációs listát is indíthatnak.

Kisebbségi kompenzációs lista indításához nem szükséges a helyi önkormányzati választásoknál elõírt egynegyedes határ elérése, de kisebbségi kompenzációs lista alapján fõvárosi lista nem indítható. Az egyéni választókerületi kisebbségi jelölt írásban lemondhat a kisebbségi kompenzációs listás jelöltségrõl.

A listán induló jelöltek közül az lesz a képviselõ, aki az egyéni választókerületben a legtöbb szavazatot kapta. Szavazategyenlõség esetén a jelöltek sorsolás alapján kapnak mandátumot.

Ha a szavazás eredményeként a kisebbségi kompenzációs lista nem szerezne mandátumot, meg kell keresni azt a legkisebb számot, amellyel még mandátumot lehet kapni, meg kell állapítani e szám egynegyedét és az a kisebbségi kompenzációs lista, amely az így megállapított számnál több szavazatot kapott, egy mandátumot kap. Az ilyen módon elnyert mandátummal megnövekszik a település képviselõ-testületének a törvényben meghatározott létszáma.

Ha a kisebbségi kompenzációs lista jelöltjét az egyéni választókerületben képviselõnek választották, a listáról törölni kell, helyére a sorrendben következõ legtöbb szavazatot kapott jelölt lép.

Ebben az esetben is a relatív többségi rendszer érvényesül, vagyis azok a jelöltek lesznek helyi kisebbségi önkormányzati képviselõk, akik – a megválasztható képviselõk száma szerint – a legtöbb érvényes szavazatot kapták, de legalább egyet. Az a jelölt, aki egy szavazatot sem kapott, nem lehet képviselõ. A szavazólapon a választópolgár legfeljebb annyi jelöltre szavazhat, ahány tagja a kisebbségi önkormányzatnak lehet.

Az azonos szavazatszámot elért jelöltek sorsolás alapján kapnak mandátumot. Ha a választópolgárok kevesebb képviselõt választanak meg, mint amennyi a helyi kisebbségi önkormányzati testület tagjainak száma, a következõ választásig a testület kevesebb létszámmal is mûködhet. A tagok száma háromnál kevesebb nem lehet.

Ha a helyi kisebbségi önkormányzat képviselõ-testületét feloszlatták vagy feloszlott, illetõleg ha a képviselõk száma a képviselõ-testület mûködéséhez szükséges létszám alá csökken, idõközi választást kell tartani.

Ha a közvetlen módon létrejött helyi kisebbségi önkormányzat képviselõjének megbízatása megszûnik, helyére a szavazatszám szerinti sorrendben következõ lép. Ha nincs ilyen jelölt, a mandátum a következõ választásig betöltetlen marad. Ha a közvetett módon létrejött helyi kisebbségi önkormányzat tagjainak száma a törvény mellékletében megállapított létszám alá csökken, az ilyen módon létrejött helyi kisebbségi önkormányzat megszûnik.

Az országos kisebbségi önkormányzat választása már teljesen más szabályok szerint történik, azt ugyanis nem a választópolgárok, hanem az ún. elektorok választják. Kisebbségi elektornak minõsül minden települési önkormányzati képviselõ, akit kisebbségi képviselõként választottak meg, továbbá a helyi kisebbségi önkormányzati képviselõ, a kisebbségi szószóló, valamint azok a választópolgárok, akiket a választói gyûlésen e célra megválasztottak.

Az elektor megválasztására a településen élõ ugyanazon nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó lakosok gyûlése jogosult. A választói gyûlés akkor határozatképes, ha legalább 10 fõ megjelent. A résztvevõk nyílt jelölés alapján készített szavazólappal, titkos szavazással, egyszerû többséggel döntenek az elektor megválasztásáról. Az adott településen egy kisebbség csak egy elektort választhat, egy elektor csak egy elektori megbízást vállalhat. Az elektorok gyûlését az Országos Választási Bizottság hívja össze, feltéve, hogy az elektorok száma eléri a 14 fõt.

Egy azonos nemzeti vagy etnikai kisebbség csak egy országos önkormányzatot hozhat létre. Több nemzeti és etnikai kisebbség közös, társult országos önkormányzatot is alakíthat.

A jelöltté válás feltétele az elektorok 10 %-a támogatásának megszerzése. Az országos önkormányzat közgyûlésének tagjait saját körükbõl az elektorok a helyi önkormányzati képviselõk és polgármesterek választásáról szóló törvény kislistás szavazásra vonatkozó szabályainak megfelelõ alkalmazásával, titkos szavazással választják meg. Az elektorok gyûlése akkor határozatképes, ha azon legalább a megválasztott elektorok fele részt vesz.

 

5. Vitatott kérdések a választójog rendszerével kapcsolatban

A választási rendszer 1994-es módosítása, vagyis a ma hatályos forma bevezetése igen heves vitákat váltott ki az Országgyûlésben. A szenvedélyes hangú felszólalások többségének nyilván politikai okai voltak, jónéhány kérdésben azonban komoly szakmai érvek csaptak össze. Bár a kedélyek némiképp lecsillapodtak az eltelt évek során, szakmai berkekben sok kérdés vonatkozásában ma sincs egyetértés. Lássuk, melyek ezek.

 

5.1. Az önkormányzati választások idõpontja

Az Alkotmány 1990-ben csak azt tartalmazta, hogy a képviselõ-testület tagjait négy évre választják, egzaktabb alaptörvénybeli szabály híján pedig csak hosszan húzódó parlamenti viták után tudták kijelölni az októberi dátumot. Sokszor merült fel igényként az idõpont konkrét törvényi szabályozása, végül az 1997 októberétõl hatályos Alkotmány már egyértelmû rendelkezéseket tartalmaz. Ennek megfelelõen az önkormányzati képviselõ-testület tagjainak és a polgármesternek a választását – az idõközi választás kivételével – az elõzõ általános választást követõ negyedik év október hónapjában kell megtartani.

A jogbiztonság tehát már nem sérül, viták azonban továbbra is vannak. Ennek az a magyarázata, hogy a választások idõpontjával kapcsolatban három elképzelés is létezik. Az egyik szerint az önkormányzati választásokat az országgyûlési képviselõ-választás napján, a másik alapján ugyanabban az évben, de egy késõbbi alkalommal kellene tartani (ez utóbbi a jelenlegi gyakorlat), a harmadik variáció szerint az önkormányzati választások az országgyûlési ciklus félidejében zajlanának le.

Az elsõ verzió esetében természetes jelenség és a tapasztalatok is erre utalnak, hogy az önkormányzati választások eredményei szinte teljes mértékben az országgyûlésihez igazodnak (a minimális eltérést a helyhatósági választásokon induló független, valamint a társadalmi szervezetek által indított jelöltek szereplése jelenti), mint ahogy a rövid idõbeli távolság esetében is tulajdonképpen megismétlik a parlamenti választások eredményét. A választási eredmények nagyfokú azonosságának kétségtelen elõnye a kormányozhatóság, ugyanakkor a reprezentativitás szempontja egyáltalán nem érvényesül.

Az ideális megoldás véleményem szerint a harmadik variáció, vagyis a parlamenti ciklus közepén történõ önkormányzati választás lenne. Ez már csak azért is célszerûnek tûnik, mert a kampánytevékenység a másik két verzió kapcsán gyakorlatilag egybefolyik, ami semmiképpen nem szerencsés. Ugyanennek a variációnak a híve Csefkó Ferenc is, utalva arra, hogy ezáltal el lehetne különíteni az országos és helyi érdekszervezeteket, egyúttal lehetõség nyílna a mindenkori parlamenti ciklus félidejében a választópolgárok politikai arculatának mérésére is.

A felezõ választásokra való áttérés nyilvánvalóan magával hozna egy átmeneti idõszakot, amelyben az önkormányzatok nem négyéves idõszakonként cserélõdnének, hanem egy vagy két alkalommal rövidebb vagy hosszabb ciklusra választanánk azokat (például egy választás alkalmával csak kétéves idõtartamra, illetve két alkalommal három vagy öt évre választanánk a képviselõket, polgármestereket).

A kérdéssel kapcsolatban Török Gábor egy további problémát vetett fel: mi történik abban az esetben, ha az országgyûlés nem tölti ki a négyéves ciklusát, hanem hamarabb feloszlik? A parlament feloszlása ugyan nem érinti az önkormányzatok létét, hiszen a két választás egymástól teljesen független, az elõrehozott országgyûlési választások azonban meglehetõsen közel kerülhetnek az önkormányzati választások idõpontjához, így értelmét vesztené a rendszer. Véleményem szerint ez megoldható egy hasonló átmeneti idõszak beiktatásával, mint amelyre az egész rendszer bevezetése alkalmával szükség lenne.

 

5.2. Az egyfordulós választás

Az 1994-es módosítás kapcsán szenvedélyes viták alakultak ki a kétfordulós választások eltörlésével kapcsolatban is, amely viták újra és újra fellángolnak. A korábbi megoldás hívei azt hiányolják, hogy az újabb szabályozás mellett nem érvényesülhetnek a másodlagos választói pártpreferenciák. A kérdés véleményem szerint sokkal inkább a kétszavazatos választás eltörlése kapcsán merülhet fel, errõl azonban késõbb szólok.

Az egyfordulós választás mellett szóló gazdasági szempontokon kívül (ti. a lebonyolítás jóval olcsóbb) kiemelendõ, hogy a korábbi választások tapasztalatai szerint a második forduló eredményei nem sokban különböznek az elsõkétõl, az egyfordulós szavazás bevezetésével pedig átláthatóbbá válik az amúgy bonyolult rendszer.

Lényeges szempont Kilényi Géza felvetése, amely szerint a két forduló között számos paktum köttetik a különbözõ jelölõszervezetek között, így a választópolgárok akarata korántsem érvényesül maradéktalanul (hiszen nem biztos, hogy a választópolgár a paktumban résztvevõ minden jelölõszervezetre szívesen adja le a voksát).

 

5.3. Küszöbök

Az egyfordulós választások bevezetése értelemszerûen összefügg az érvényességi és az eredményességi küszöb újragondolásával, hiszen túl magas értékek megállapítása esetén az egyfordulós szisztéma mûködésképtelenné válhat. A limitek eltörlésének ellenzõi azzal érvelnek, hogy a hatályos megoldással csökken az önkormányzatok legitimációja; ebbõl a szempontból érdemes lenne elgondolkodni, hogy nem eredményezne-e stabilabb rendszert az érvényességi küszöb intézményének visszaállítása. A küszöb értékének azonban semmiképpen sem kellene elérnie az 1990-es 40 %-os határt: a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy elegendõ lenne az országgyûlési választások második fordulójában alkalmazott érték, vagyis a 25 %. Ez már csak azért is reális, mert egy magasabb határérték esetén veszélybe kerülne az egyfordulós választás mûködõképessége. Török Gábor meglátása szerint érvényességi küszöbre sincs igazán szükség, mivel az a felvetés, amely szerint így akár egyetlen választópolgár is megválaszthatja a képviselõ-testület (közgyûlés tagjait), illetve a polgármestert, nem igazán életszerû. Ezt támasztja alá az is, hogy a választásokon általában legalább 30-35 %-os a részvételi arány.

 

5.4. Egy- vagy kétszavazatos választás?

Szintén sok vita van az egyszavazatos rendszer hatékonyságával kapcsolatban. A kifogások lényege az, hogy mivel nincs lista, nem érvényesülnek a másodlagos pártpreferenciák, a többségi választási rendszer direkt arányosítása pedig amúgy is ritka megoldás. Az ellenzõk szerint sérti a választások közvetlenségét is, amely az 1994-es reform egyik vállalt célja volt.

A kislistás rendszer estében volt, aki a fentiek alapján a kompenzációs listákat hiányolta, utalva arra, hogy a mandátumot nem eredményezõ szavazatok elvesznek. A kislistás szavazásnak azonban az a lényege, hogy a választópolgár több jelöltre is voksolhat (egészen pontosan annyi szavazatot adhat le, ahány tagja lehet a képviselõ-testületnek), így a pártpreferenciák is érvényesíthetõek (például valaki szavaz egy vagy több független jelöltre, meg egy vagy több olyanra, akit a jelölõszervezet alapján választott ki) és a személyre szavazás is megvalósul (ami kis településeken nem is történhet másként, hiszen az emberek ismerik a jelölteket). Ehhez kapcsolódik Kilényi Géza megjegyzése, amely szerint az, hogy a kislista esetében nincs kompenzációs lista, azért sem olyan nagy baj, mert így ennek a választási formának ösztönzõ szerepe van: a pártoknak oda kell figyelniük, hogy kiket jelölnek. Nem érdemes ugyanis olyan személyt indítani, akit a választópolgárok nyilvánvalóan nem tartanak arra alkalmasnak, hiszen õ úgysem kerülhet be a képviselõ-testületbe, míg a listáról ennek megvan az esélye.

A vegyes választási rendszer esetében – szintén a másodlagos pártpreferenciák érvényesülésének háttérbe szorulására hivatkozva – általában a kompenzációs listát szeretnék listás szavazással helyettesíteni. Ebben az esetben a választópolgár valóban nem szavazhat közvetlenül egy másik jelölõ szervezetre, a másodlagos pártpreferenciák azonban a kompenzációs listán részben érvényre jutnak, hiszen ott éppen azok a szavazatok kerülnek értékelésre, amelyek az egyéni választókerületekben nem hoztak eredményt.

Kétségtelen tény, hogy az egyszavazatos rendszer eredményei nem kvadrálnak teljes mértékben a kétszavazatoséval, a különbséget azonban nem szabad túlértékelni, a választópolgárok többsége ugyanis gyakran az egyéni választókerületekben sem személyre szavaz, hanem a név mellett feltüntetett jelölõszervezet alapján voksol. Így tulajdonképpen listán is ugyanaz a szervezet kapna mandátumot, mint az egyéni választókerületben. Egyedül a független jelölt esetében lehetne jelentõsége a listás szavazásnak, hiszen ott már csak jelölõ szervezetre lehet voksolni.

 

5.5. A független jelölt és a kompenzációs lista

A. független jelölt és a kompenzációs lista viszonylatában szintén felmerült egy probléma, amely az Alkotmánybíróság elé is került. A beadvány lényege az volt, hogy a független jelöltnek nincs töredékszavazata, ezért nem kaphat kompenzációs mandátumot. Az elõterjesztõ arra hivatkozott, hogy a fentiek miatt a független képviselõ-jelöltek a pártjelöltekkel nem élveznek azonos jogokat, ez pedig sérti jogegyenlõség és az esélyegyenlõség elvét, valamint a diszkrimináció tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság a beadványt nem találta megalapozottnak és elutasította, valamint megállapította, hogy a független jelöltek és a pártok a listaállítás kérdésében nem tekinthetõk összehasonlítható csoportnak, ezért nem eredményez alkotmányellenes helyzetet, hogy a független képviselõ-jelöltek nem állíthatnak választási listát.

 

5.6. Sorsolás vagy idõközi választás?

Régóta rendezetlen probléma, hogy szavazategyenlõség esetére a különbözõ választási formák szabályai között különféle megoldás kapott helyet. A kislistánál és a kompenzációs listánál sorrend dönt a mandátumról, az egyéni választókerületben, valamint a polgármesternél idõközi választást kell kiírni. Véleményem szerint a sorsolás mindegyik esetben kielégítõ megoldást jelentene, hiszen a tét minden esetben ugyanaz: egy mandátum. Ezt az elgondolást erõsíti meg Békeffi Ottó is: szerinte a hatályban lévõ szabályok méltánytalanul juttatják elõnyhöz a majdani idõközi választásokon nyertes szervezetet, hiszen az eredeti idõpontban tartott választás alkalmával az érintett egyéni választókerületben leadott összes szavazatot (tehát a késõbbi nyertesét is) figyelembe veszik a kompenzációs lista mandátumainak kiosztásánál.

 

5.7 A kisebbségi önkormányzati választás

A választások talán legproblematikusabb része a kisebbségi önkormányzati választás. Sokan kifogásolják – joggal, hogy mind az aktív, mind a passzív választójog meglehetõsen kiterjedt, hiszen a választáson bárki részt vehet választópolgárként és jelöltként egyaránt. Ez adott esetben valóban megkérdõjelezhetõ eredményre vezet, hiszen olyan jelölt is indulhat a választásokon és kerülhet be a képviselõ-testületbe kisebbségiként, aki nem vallja magát kisebbséghez tartozónak (például a sokat emlegetett jászladányi eset).

A kisebbségi önkormányzati választás problémáját érdemes két részre bontani: az aktív és a passzív választójog kérdésére.

Az aktív választójog vonatkozásában sokszor hangzik el az a felvetés, amely szerint csak a magukat kisebbséghez tartozónak vallók vehetnének részt a voksoláson, ez azonban egy kisebbségi névjegyzék összeállítása nélkül lehetetlen. A regisztrációval szemben ugyanakkor igen erõteljes, a történelmi tapasztalatokból eredõ aggályok merülnek fel (teljes joggal), hiszen egy-egy ilyen lista embertelenségbe csúszó visszaéléseknek lehet alapja. Ennélfogva az aktív választójog szûkítése véleményem szerint kizárólag abban az esetben kerülhetne szóba, ha azt maguk a kisebbségek igényelnék.

Mindazonáltal szükségesnek látszik egy olyan rendszer kidolgozása, amely arra ösztönöz, hogy lehetõleg csak azok szavazzanak, akik az adott kisebbséghez tartozónak vallják magukat. Ilyen megoldás lehet például, ha a kisebbségi önkormányzati választásokat más alkalommal tartják, mint az általánosat. Hasonló hatása lenne valószínûleg annak is, ha a kisebbségi jelöltekre való voksolás ugyanabban az idõpontban, de más szavazóhelyiségben zajlana. Ezek a módszerek természetesen nem garantálják, hogy csak a magukat kisebbséginek vallók mennek el szavazni, de ebben az esetben nem is ez a cél. A lényeg az, hogy a kisebbségek regisztrációja nélkül próbáljunk olyan helyzetet teremteni, amely jobban megfelel a kisebbségi akarat érvényesülésének, ezt azonban nem a választójog szûkítésével tennénk, hanem egy olyan elem beiktatásával, amely megszünteti a ma jelen lévõ automatizmust (vagyis azt, hogy minden szavazó automatikusan megkapja a kisebbségi szavazólapot is a többivel együtt). A külön szavazóhelyiség felkeresése, illetve egy másik idõpontban tartott választáson való részvétel esetében már külön akarat-elhatározásra van szükség.

A passzív választójog vonatkozásában más a helyzet: e tekintetben valóban érdemes lenne korlátozni a választójogot, amellyel azokat a jelölteket lehetne kizárni, akik a kisebbségekre vonatkozó kedvezmények kihasználásával szeretnének bejutni a képviselõ-testületbe, illetve akik nem a kisebbségek érdekeinek képviseletét kívánják ellátni. A regisztráció természetesen ebben az esetben sem kerülhetõ el, de egyrészt nem szükséges az egész kisebbségi közösség névjegyzékét összeállítani, hanem elegendõ csak a jelöltek, valamint az ajánlást adók kisebbséghez tarozásáról meggyõzõdni, másrészt az eljárás maradhat a kisebbségi szervezetek keretei között, az államnak nem kell részt vennie benne (vagyis továbbra sem születne állami nyilvántartás).

Ezzel kapcsolatban két kérdést kell tisztázni. Egyfelõl mi történik akkor, ha illegitim a kisebbségi közösség, amely ebben a tekintetben döntési jogosultsággal rendelkezik (például egy öt fõbõl álló kisebbségi önkormányzat tagjai – akik adott esetben nem vallják magukat kisebbséghez tarozónak – kérik a kisebbségi önkormányzati választás tartását, jelöltként indulnak, elismerik egymás kisebbséghez tartozó voltát, tekintve, hogy erre õk jogosultak mint az önkormányzat tagjai, egymásnak adnak ajánlásokat, s a választás megtartható).

Másfelõl nyilvánvalóan szükség van jogorvoslati rendszer kidolgozására is (hiszen elõfordulhat, hogy valakinek a regisztrációra vonatkozó kérelmét elutasítják, s ilyenkor jogorvoslati igénnyel lép fel), amely kétféleképpen képzelhetõ el. Az egyik variáció szerint ilyen esetben bírósághoz lehetne fordulni, ez azonban megint csak ingoványos talajra vezet, hiszen a bíró számára kell valamilyen törvényi fogódzót biztosítani, amely alapján dönthet (vagyis törvényben kellene szabályozni a kisebbséghez való tarozás kritériumait). Amennyiben ez az eset valósulna meg, az lenne a leginkább elfogadható megoldás, ha a jogalkotó nem azt definiálná, hogy ki a lengyel, német, stb., hanem a kedvezménytörvényhez hasonlóan azt lenne célszerû meghatároznia, hogy ki igényelhet passzív választójogosultságot. Az is kérdés persze, hogyan tudna dönteni ilyen kérdésben egy olyan bíró, aki esetleg nem tagja az adott kisebbségnek, és egyáltalán van-e kapacitása a bírói testületnek ilyen többletteher viselésére. Emellett természetesen számtalan problémát kellene tisztázni, így például, hogy indulhat-e jelöltként a kisebbséghez tartozó személy nem kisebbségi hozzátartozója, stb.

A másik megoldás az lehetne, hogy a jogorvoslat is a kisebbségek hatáskörében maradna, vagyis a kisebbségi önkormányzat jelölne ki egy fellebbezési bizottságot, amely mindenfajta törvényi fogódzó nélkül döntene a vitás kérdésekben. Természetesen ezzel a variációval kapcsolatban is számos kérdés merül föl, amelyeket igen nehéz megnyugtatóan rendezni. Ilyen például, hogy nem sérül-e ezzel az az alkotmányos alapelv, miszerint az igazságszolgáltatás a bíróságok monopóliuma. Ha igen, lehet-e tágítani ezt az alapelvet, és ha nem lehet, hogyan oldható meg és megoldható-e egyáltalán a diszkrimináció tilalma nélkül meghatározni a kisebbséghez tartozás kritériumait, amely nyilvánvalóan könnyen ad lehetõséget visszaélésekre. Arról már nem is beszélve, hogy – bár ki lehetne kerülni a kritikus jogszabályalkotást – a jogbiztonság is erõteljesen csorbul, ha törvényi eligazítás nélkül adunk valakinek döntési jogosultságot.

 

5.8. A pártok dominanciája

Mielõtt rátérnék az utolsó jogi szempontú kritikára, szót kell ejtenem egy lényegét tekintve politológiai jellegû problémáról. Szinte minden írásban megjelenik a helyi önkormányzatok “elpártosodásának” kérdésköre. Sokan azt vallják, hogy “a pártoknak nincs helyük a helyi politikában”, az önkormányzatban, illetve, hogy ezen a területen nem a pártelvûségnek kellene érvényesülnie, az önkormányzatoknak nincs szüksége a pártversengésre. A kérdéssel kapcsolatban mélyen egyetértek Török Gáborral, aki ebben nem lát olyan nagy problémát. Véleménye szerint a pártok jelenléte a szervezettség egyik záloga: a pártok azért vannak, hogy az azonos értékek, érdekek szervezettebb keretek között jelenjenek meg, ezen kívül, ha nem politikai pártok kerülnek elõtérbe a választások során, hanem egyéb jelölõ szervezetek, a pártelvûség és a pártversengés ugyanúgy jelen lesz (legfeljebb nem pártnak, hanem tömörülésnek, egyesületnek, szövetségnek, stb. fogják hívni a résztvevõket). Vannak persze olyanok is , akik nem a pártelvûségtõl tartanak, hanem csupán úgy vélik, szerencsésebb, ha helyi szinten kevésbé dominálnak az országos politikai pártok, ehelyett a civil szféra jelentõségét hangsúlyozzák. A társadalmi szervezetek jelenléte valóban pozitív vonás, véleményem szerint azonban túl nagy jelentõsége nincsen, hogy párt vagy egyéb jelölõszervezet által indított személyrõl van szó, hiszen a pártok jelöltjeként bekerült képviselõk vélhetõen ugyanúgy rendelkeznek helyismerettel, s ugyanazt a feladatkört fogják ellátni, ugyanúgy a saját településük érdekében fognak tevékenykedni, mint a társadalmi szervezetek által támogatott tagok.

 

5.9. A részvételi arányok

Végezetül ejtenem kell néhány szót a részvételi arányok problémájáról. Bár ez is inkább politológiai kérdésnek látszik, jogi (jogalkotási) konzekvenciái is lehetnek, illetve kellene, hogy legyenek. Köztudott ugyanis, hogy a választópolgárok igen alacsony számban vesznek részt az önkormányzati választásokon. Ennek többek között az az oka, hogy a választási rendszer bonyolult, az emberek nem látják át, hogyan lesz a szavazatukból mandátum. Ezzel kapcsolatban két álláspont létezik. Az egyik szerint a reformmunkálatok központi feladata a választás szisztéma egyszerûbbé, átláthatóbbá tétele kell, hogy legyen, akár azon az áron is, hogy az egyszerûbb rendszerben – természetébõl adódóan – nem feltétlenül érvényesül a választások eredményével kapcsolatos minden követelmény (igazságosság, arányosság, igazodás a települések típusához, stb.). A másik oldal képviselõi szerint a tájékozatlanokat nem is érdemes a szavazóurnákhoz csábítani, mert “kétséges, hogy e személyek voksai erõsítik a demokráciát”. Szerintük az általános választójog inkább garanciális tényezõ kell, hogy legyen, semmint mindenkire kiterjedõ stratégiai döntési lehetõség.

Véleményem szerint a választási rendszer akár igazságosságot vagy arányosságot csorbító változtatása kevésbé lenne célszerû, azonban az utóbb vázolt gondolattal sem tudok egyetérteni: a választások legitimitása szempontjából elõnyös lenne, ha a részvételi arány emelkedne. Az optimális megoldás az lehetne, ha két irányból közelítenénk meg a problémát: egyrészt, ahol csak a választójog sérelme nélkül lehetséges, egyszerûsíteni kellene a szabályokat, másfelõl pedig nagyságrendekkel erõteljesebb hangsúlyt kell fektetni a választópolgárok tájékoztatására.

 

6. Záró gondolatok

Mindent egybevetve gyakran mondogatjuk: a választás rendszer kialakítása csak technika, néhány szabály megváltoztatásával könnyedén átalakítható. Ugyanakkor számos követelményt állítunk vele szemben: biztosítsa a szavazatok és a kiosztott mandátumok közötti arányosságot, egyben tartsa szem elõtt a stabil kormányozhatósághoz szükséges többség kialakításának igényét. Elvárjuk, hogy a választások lebonyolítása gyors, egyszerû és könnyen átlátható legyen, javítsa a részvételi arányokat, ezáltal erõsödjön a legitimitás, ugyanakkor a választásokon való részvétel legyen fakultatív. Ezek az igények jogosak, olyan rendszert azonban nem lehet létrehozni, amely valamennyit maradéktalanul érvényesíti, éppen az elvárások ellentétes volta miatt. Csiszolásra, finomításra, a társadalom változásaihoz való igazodásra ugyanakkor természetesen szükség van. Bízom benne, hogy tanulmányommal sikerült rávilágítanom a hatályos rendszer elõnyeire, hátrányaira, ami segíthet szabályozás esetleges újragondolásában, illetve, hogy kapaszkodót nyújt a folyóirat további dolgozataiban felvázolt kérdések megértéséhez.