Egy közösségi tagunk versbe szedett gondolatai a választások küszöbén:

Nem csatában vesztünk
Nem az a rossz, amit nem jól tettünk,
nem az, ahol nem emberül küzdöttünk!
Én tömjem meg azok bukszáját,
kiknek szívesen szétrúgnám a hátsóját!?
Ezt én soha nem tehetem,
mert nem az én kenyerem,
nem szoktam ütésre emelni a kezem.
Helyette előveszem néha az eszem.
Igaz, legtöbbször keveset érek el vele,
mostanában nincs itt az igazak helye.
Ezt én így meddig tehetem,
és ténylegesen meddig teszem?
Kedves hatalmaskodó tudatom,
veled már most erőteljesen tudatom,
ez a sors nekem már nagyon is ütős,
a rosszból akarok lenni kimenős.
Nem akarok én lenni az újkori hős,
sem a lekaszabolható ijedős.

Egyszerűen akarom rendezni sorsom,
arra tenném majd le a voksom,
ki megmutatja nekem azt az utat,
ami nem galád önérdeket futtat,
akinek jelent valamit még ez az ország,
aki megnézi borostás, gyötört orcád,
nem állandóan nehézségre hivatkozik,
aki szorgosan azért buzgólkodik,
hogy minden ellenére megtalálja a módját,
hogy nemzetközi vizeken befoldozza foltját
az emberek mindennapi gondjának,
hasznára váljon e botladozó hazának!
Az ország nem saját lábában botladozik,
a politikus eredménytelenségért szorgoskodik.
Lehetséges obstrukcióért áldozza hitelességét,
elveszi a politikától mindenkinek kedvét.
Vannak pedig bizonyára sokan
a szorgoskodó méhek között olyan
talpra esett egyéniségek,
kiket már felvértezett az élet,
mint minden szorgoskodó méhet,
megfelelően kiművelt okos aggyal,
közösre figyelő bölcs tudattal.

Szavára jogosan figyelhetne az ember,
ki okosan, akár furfangosan mer
tenni, nemcsak észreveszi a lehetőséget,
amivel Európa adományként kecsegtet.
Gondolkozzunk el kicsit kedves emberek.
Sokszor emeltek előttünk a világon föveget,
mégis mások arattak eredményeket!
Ki emlékszik, hányszor adtak mellé kenyeret?
Pedig forgattunk néhányszor érte fegyvereket!
Most először tényleg kenyeret is adnának,
ha politikusok nem egymásra acsarkodnának,
hanem okosan és közösen kifundálnák,
szekerünket gyorsabban merre, hogyan tolják!
Nem, inkább többen a koncon marakodnak,
a másikra ormótlanul acsarkodnak!
Hát nem tudjuk megtalálni azt a réteget,
aki az eredménnyel nem csak kecsegtet?
Aki nem csak nem akar, de nem is fenyeget?

Akinek istene tehetséget is adott,
nemcsak pofákat csattogtatott?
Mi legtöbbször csak kettőt álltunk,
két ilyet mindig megtaláltunk:
az örökös önvédelmi harcot,
meg a következő méltatlan sarcot!
Ezek szerint másoknak volt igaza,
nekik győzött az okos diplomácia.
Mi siránkozunk katonáink tömegsírján,
régmúlt sérelmünket el-elsírván,
ahol százezrével nyugszanak fiaink,
nem találják nyugalmukat utódaink.
Ők derekasan tették ugyan a magukét,
de nem Ők kötötték meg a békét,
nem az Ő tetteik szabták a feltételeket,
abba más nép hiába beleremegett.
Újságokban, hazug térképeken dőlt el a sorsunk,
mert ezekben a csatákban sehol se voltunk!
Hiába hajtott fejet az ellenséges tábornok,
az Ő országuk kapta meg a koncot,
Mi meg leggyakrabban a toloncot!
Meg kéne már tanulni,
a csatából akkor lehet kihozni
valamit, ha a tárgyaló asztalnál is vannak
kemény és okos magyarok, kik akarnak
sőt tudnak ott is győzni,
ami oda kell azt kifőzni,
akik, ha kell agyafúrtan konokok,
sőt, ha minden szakad, ugyanígy gonoszok!
A világ a hősöket csak legendában figyeli,
valóságban az eredményeket értékeli.
Annyi lett régebben Európától sarcunk,
amennyit magunknak kiharcoltunk.

Ma, évszázadok óta először Európa
nekünk már kenyeret is adna,
ha lenne aki okosan, igazan fogadna,
ha lenne, ki nem pártzsebekbe osztogatna,
majd bölcs népvezérként nem okoskodna,
sőt minden időben nem mást mondana,
mert mást kíván lehetséges hatalma,
mert az ígéreti ostya
csomagolható átlátszatlan burokba,
a 'nép' egy része meg, ó te szegény marha,
ezt az ostya-kolbászt be is szopja!
Ma lenne a kivételes történelmi alkalom,
ne fiaink teteme legyen idegen halmokon
a győzelmi sarc szörnyű feltétele,
ne elnyomó hatalmakkal kelljen küszködnie
e sokszor sanyargatott hősies népnek,
hanem oda fordulhatna vér nélkül a szerencsének!
Államférfiakat nekünk mostanában nem teremtének,
és ha egy tán lehetett is volna,
álnok, sunyi képmutatás, baráti gyávaság lett a sorsa.
Ma azok nyerik a sarcot érő nagy csatákat,
kik nem vesztik el a diplomáciákat.

Mondja a közmondás: „Az ígéret szép szó...”
de akkor lesz jó, ha van rajta igazi béklyó!
Az igazi tisztességes közakarat,
azé is, ki csendesen hallgat,
s döbbenten nézi a történteket,
miket rémálmában sem idézett.
Ez nem a bátorított acsarkodó szélsőség,
hanem a még hallgató tisztesség.
Csak ne sokáig hallgass,
mert könnyen zátonyra futhatsz,
s akkor új uraid megint lapulnak,
minden keserv ismét Neked juthat!
Ébredj szunnyadó tisztes többség,
már nem segít a közömbösség!!
Ez már nem idétlen politikusok harca,
a tét már mindnyájunk életének sarca!