Gazdasági élet, gazdasági viszonyok

A Mesterségek születése című munkánkban azzal a kérdéssel foglalkoztunk, hogyan szerzi meg a társadalom a létfenntartáshoz szükséges javakat, és milyen eszközökkel elégíti ki szükségleteit a közösségben élő ember. Ennek során a javak megszerzésének és előállításának folyamatát a technikai eljárások oldaláról vettük szemügyre, tehát pl. az élelemszerzésnek csak azzal a részével foglalkoztunk, hogyan és milyen eszközökkel történik a növények begyűjtése, a vad elejtése, a föld megművelése stb.

A létfenntartás folyamatának azonban van egy másik, nem-technikai oldala is. Csak elszigetelten fordul elő, hogy az egyes ember kizárólag saját szükségletei számára termel, és a javak megszerzése során nem létesít kapcsolatot más emberekkel. Ezeket a nem jellemző, ritka eseteket figyelmen kívül hagyva azt látjuk, hogy a termelés mindig társadalmi folyamat, a javak megszerzésében, előállításában az emberek csoportosan vesznek részt: a létfenntartás során, „életük társadalmi termelésében” (Marx) az emberek meghatározott viszonyba lépnek egymással.

Ez a viszony többféle lehet: vonatkozhat szorosan a javak megszerzésére és előállítására, vonatkozhat a javak cseréjére, de vonatkozhat arra is, hogyan oszlanak meg a termelt vagy megszerzett javak valamely embercsoport tagjai között. (A termelési viszonyok összességében minden egyes típust alapvetően a termelőknek a termelési eszközökhöz való viszonya határoz meg; az, hogy a termelési eszközök társadalmi-közösségi vagy magántulajdonban vannak-e.) Ennek megfelelően a gazdasági élet tanulmányozása nagyjából három fő kérdéscsoportra terjed ki: milyen az együttműködés valamely emberi csoport tagjai között a javak megszerzésében és előállításában, azaz milyen a munkamegosztás és munkaszervezet; milyen a javak közösségen belüli és közösségek közötti cseréje; hogyan oszlanak meg a megszerzett, termelt javak a csoport tagjai között.

Munkamegosztás – munkaszervezet

A technológia fejlődése és a munkamegosztás mértékének növekedése kölcsönösen összefüggnek egymással. A létfenntartáshoz szükséges javak megszerzése és előállítása kezdetleges technológiai szinten általában olyan ismereteket tételez fel, melyekkel elvben a társadalom minden tagja rendelkezik vagy rendelkezhet. Így pl. a kőcsiszolás, a halászat bizonyos eljárásai, a növénygyűjtögetés, a kosárfonás vagy háncsanyag-készítés olyan technikai ismeretek, melyeket a társadalom minden tagja elsajátíthat. Bizonyos egyének természetesen jobb képességeket tanúsíthatnak bizonyos javak megszerzésében, egyes eszközök vagy tárgyak előállításában, mint a társadalom többi tagjai. Vannak azonban olyan eljárások, technikák, melyeknél a megszerzés, a termelés folyamata bonyolult, elsajátítása hosszabb időt, gyakorlatot, több ember vagy egész csoportok, együttműködését kívánja meg. A vaseszközök készítése, pl. már bonyolultabb technikai ismeretekkel jár, mint a kőeszközöké, az olvasztás és a megmunkálás fejlettebb eljárása nagy tapasztalatot és termelési gyakorlatot igényel.

Amint a technikák fejlődnek és bonyolultabbakká válnak, a fejlődés két fokozaton mehet keresztül.

1. Egy bizonyos csoport oly módon specializálódik, hogy egyes tagjai valamely tárgy előállítása során minden szükséges munkát maguk végeznek el. Egyes kelet-afrikai törzseknél vannak kézműves csoportok, melyek ácsmunkával, vasművességgel, agyagedények készítésével foglalkoznak. Itt a fazekas pl. az agyag bányászásától az edény kiégetéséig, díszítéséig, sőt forgalomba hozásáig minden munkafázist maga végez el, a specializálódás tehát egy-egy technika teljességére vonatkozik.

2. Fejlettebb szinten az egy-egy technikára specializált csoporton belül is van munkamegosztás, pl. a vasművességgel foglalkozók egy része a vasérc bányászásával, más része az olvasztással, harmadik része az eszközök készítésével stb. foglalkozik. Itt tehát a munkafolyamaton belül is megoszlanak a feladatok. Általában azt látjuk, minél fejlettebb valamely technika, annál fejlettebb a technikán belüli munkamegosztás is. Mondanunk sem kell, hogy a munkamegosztás mértékének növekedése valamely technika saját fejlettségén túlmenően függ az általános, a társadalmi technológia fejlettségétől is. Annak ugyanis, hogy egy-egy kézműves csoport kizárólag ipari termékeiből tudjon megélni, előfeltétele, hogy az élelmet termelők saját szükségleteiken felül a kézművesek számára is elegendő mennyiséget tudjanak előállítani.

Amit korábban mondottunk, hogy kezdetleges technológiai szinten elvben mindenki el tud végezni minden feladatot, és elő tud állítani minden javat, nem jelenti azt, hogy ezen a fokon nincs semmilyen munkamegosztás. Nem ismerünk olyan társadalmat, amelyben ne találnánk meg legalább a kor és a nem szerinti munkamegosztást.

A kor szerinti munkamegosztásnak elsősorban biológiai okai vannak. A gyermeket, mivel sem ereje, sem tapasztalata nem elegendő még, hogy cselekvően részt vegyen a csoport létfenntartásának biztosításában, csak könnyű feladatokkal bízzák meg; inkább csak segédkezik a felnőtteknek a munka elvégzésében. A társadalmi munkamegosztásban a létfenntartás súlya a felnőtteken nyugszik, mivel erejük, tapasztalatuk és ismereteik őket teszik képessé mindenfajta tevékenységre. Az öregek ugyancsak részt vállalnak a társadalmi munkamegosztásban, szerepük azonban nem annyira a tényleges munkavégzés, mint inkább a munka irányítása, a tapasztalatok átadása stb. Ugyanakkor az öregek azok, akik a hagyományok, a vallási előírások, magatartási szabályok stb. letéteményesei, akikben a csoport tudása „felhalmozódik”, és akik ezt a tudást a fiatalabbaknak át is adják a „nevelés” során.

A nem szerinti munkamegosztás már csak részben magyarázható biológiai okokkal. Részint testi felépítése nem teszi lehetővé, hogy a nő nagy fáradalmakat hosszabb időn keresztül elviseljen, részben a terhesség, a szoptatás, a gyermekekről való gondoskodás is jobban helyhez köti, mint a férfit. Az ausztráliaiaknál pl. a férfiak vadásznak nagyobb állatokra, és végzik általában a megerőltetőbb munkát, míg a nők gyűjtögetnek, kisebb állatokat fognak, az ételt készítik el, a gyermekeket gondozzák stb. Új-Guineában a földművelés nehezét, az irtást, a kerítés készítését, a föld feltörését a férfiak végzik, míg az ültetés, a gyomlálás, a termés betakarítása már női feladat.

A biológiai adottságokon túlmenően történeti, kulturális, társadalmi tényezők is szerepet játszanak a nem szerinti munkamegosztásban. Új-Guinea egyes falvaiban pl. kizárólag nők, más falvakban viszont csak férfiak foglalkoznak fazekassággal. Észak-Arizonában, a hopi indiánoknál a férfiak fonnak, szőnek és szabják a ruhákat, míg a szomszédságukban élő navahóknál mindez a nők tevékenységi köréhez tartozik. Ismerünk olyan eseteket is, amikor a férfi és nő közötti munkamegosztás az alaptevékenység függvénye: így Ausztráliában a férfiak által elejtett nagyobb állat megsütése férfi feladat, a nők csak a növényi élelmet, a kisebb hüllőket stb. készítik el. Kelet-Afrikában a szarvasmarha tenyésztő törzseknél a két nem tevékenységi köre annyira elválik, hogy nőknek kifejezetten tilos az állatokkal kapcsolatos munkákban (pl. fejés) részt venniük, mindennemű ilyen munka férfi feladat. A férfi és nő közötti munkamegosztást az észak-kelet-új-guineai Busama falu példáján szemléltetjük.

E példákat tetszés szerint szaporíthatnánk, de úgy véljük, az eddig elmondottak is világosan mutatják, hogy a férfiak és nők közötti munkamegosztás csak részben vezethető vissza az eltérő biológiai adottságokra, oka túlnyomórészt a társadalmi- kulturális körülményekben keresendő. Elegendő arra utalnunk, milyen változás figyelhető meg a női munkakörök alakulásában Európában a XIX. és a XX. század folyamán, de emlékeztethetünk arra is, hogy az osztálytársadalomban az egyes embernek a munkamegosztásban való részvételét mennyire megszabják és meghatározzák a társadalmi-gazdasági feltételek, osztálykorlátok, előítéletek stb.

Idézhetjük Berzsenyi Dánielt, aki felfigyelt a magyar és a német népnél a nemek közötti munkamegosztásban meglevő különbségre, és ezt etnikai-kulturális okokra vezeti vissza. Mint írja – „az asszonyi és férfi munkák annyira elválasztatnak, hogy valamint a férfi munkás pirul és alacsonyságnak tartja asszonyi munkát tenni; úgy a fejérnép is illetlenségnek nézi férfi munkába keveredni…

Szép nemzeti bélyegre mutat az ugyan, hogy a magyar a gyengébb nemnek csak a könnyebb munkákat, a férfinak pedig csak az erőt kívánó dolgokat adja; s megvallom, valami barbariest látok abban, midőn a német hölgyével és leányával csépeltet, kaszáltat, szántat stb., noha másrészről meg kell azt is vallanom, hogy a német szorgalom nagy részét éppen az teszi, hogy mind a két nem minden munkában egyenlően részt vesz, s míg a magyar teletszaka csak dohányzik és furuglál, addig a német az asszonyokkal együtt fon, köt, varr stb., ami igen is egészen más következetű, mint a furuglaszó”. (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól. Magyar paraszti gyermeknevelés. 1833.) Ehhez az alapvető, mindenütt meglevő, kor és nem szerinti munkamegosztáshoz járul a magasabb technológiai szinten álló társadalmaknál a technikák specializálódásából következő munkamegosztás, melynek két fokát az előbbiekben már láttuk.

A szóban forgó technikától és természetesen az általános fejlődési szinttől függ, hogy a munkamegosztás során milyen munkaszervezeti forma alakul ki. Melanéziában pl. a nappali, parti halászat egyetlen ember tevékenysége, de az éjszakai halászat a tengeren már legalább három ember együttműködését teszi szükségessé: egyikük evez, a második a fáklyát tartja kezében, a harmadik pedig a szigonyt kezeli. Ugyanígy az eszkimóknál télen a légző lyukas fókavadászathoz egyetlen ember is elegendő, míg a nagyobb tengeri emlősökre már többen, együttesen vadásznak. De vonatkozik ez pl. a hálóval történő halászatra is; az emelő- és vetőhálót egyetlen halász kezeli, a nagy kerítőhálók alkalmazása azonban – a háló hosszúságától függően – már több ember együttműködését igényli.

Az együttműködő csoport nagyságát tehát a szóban forgó tevékenység technológiája szabja meg, a csoport formája és összetétele, tagjainak egymáshoz való viszonya azonban már társadalmi-kulturális okok következménye. Az egyszerűbb társadalomszervezetekben az együttműködő csoport tagjai egymással többnyire rokonságban állnak, a munkaszervezet különböző formái a családon, rokonságon, nemzetségen stb. belül alakulnak ki. A legkisebb munkaszervezet a kiscsalád, melyben a férfi és a nő működik együtt a család fenntartása érdekében.

A férfi vadászik, halászik, földet művel, házat épít stb., a nő fon, egyszerű tartóedényeket készít, főz, gondoskodik a vízről és a tüzelőről, vigyáz a gyerekekre stb. Bizonyos munkák végzésére azonban a kiscsalád ereje már nem elegendő, ilyenkor a nagyobb rokonsági csoport fog össze: Ausztráliában reggelente a horda férfi- és nőtagjai külön-külön vonulnak ki, a férfiak hajtóvadászatra, a nők pedig gyűjtögetésre, nagyobb vállalkozások esetén pedig az egész csoport egyesíti erőit. Egyes nővényfajták érésekor pl. a férfiak is beállnak a gyűjtögetők közé, míg nagyobb területen végzett hajtásnál a nők és a gyerekek is segítenek a vadat a vadászok elé terelni.

Ott, ahol a nagycsalád az alapvető gazdasági-társadalmi egység, mint pl. a kelet-melanéziai Ontong-Jáva szigeten, a munkaszervezet különböző formái a nagycsaládon belül alakulnak ki; a halászcsoport férfiakból, a földművelő csoport nőkből áll. A munkamegosztás a két alapvető csoporton belül a kornak és az elvégzendő munkának megfelelően alakul, nincs mindenki egyaránt elfoglalva pl. a földműveléssel, néhány nő odahaza főz, gyékénytáskát fon, míg a többiek a kertekben dolgoznak. A halászattal foglalkozó férficsoporton belül is kialakul a munkamegosztás: az egyik evez, a másik a hálót kezeli, megint másoknak az a feladatuk, hogy a parton a zsákmányt dolgozzák fel.

Nehezebb vállalkozásokhoz nagyobb csoportok, nagycsaládok, nemzetségek, falurészek vagy falvak egyesítik erejüket. A munkaszervezeti formát itt a társadalmi egységek formaváltozatai határozzák meg. Új-Guineában például a föld sok helyütt a falu közös birtokában van, de az egyes földterületek nemzetségek között kerülnek szétosztásra.

A falu egységként nem végez semmilyen földműveléssel kapcsolatos munkát, a nemzetség viszont közösen fog olyan vállalkozásokba, mint az erdő irtása, az ültetvényeket védő kerítés elkészítése, a föld feltörése stb. Amikor a föld előkészítése befejeződött, a nemzetség mint munkacsoport felbomlik, a családok szétosztják a földet maguk között, és ettől kezdve a munka már családi keretben, a családon belüli munkamegosztás szerint folyik. Az olyan munkákra, amelyek valamilyen formában az egész társadalom szükségleteit elégítik ki – mint pl. a gyűlésházak vagy a legényházak építése –, ugyancsak mozgósítják a közösség minden tagját. A munkaszervezet ilyenkor a nemzetséggel, több nemzetséggel, a faluval esik egybe.

A technológia fejlődése, az egyre több és több mesterség, foglalkozási ág létrejötte, a munkamegosztás mértékének növekedésével együtt, megfelelő munkaszervezeti formákat alakít ki. Egy-egy afrikai földművelő és kézműves faluban már egész sor állandó és időszaki munkacsoporttal találkozunk; más a munkaszervezete a földművelésnek, az alkalmi kis és nagyvad-vadászatnak, az olyan kézműves-ipari tevékenységnek, mint a vasbányászat, a vasolvasztás stb. A munkaszervezet fejlődése a társadalmi fejlődés általános irányát követi: a vérségi kapcsolatokon nyugvó formáktól az egymással rokonsági viszonyban nem álló egyének területi kapcsolatokon alapuló munkaszervezeti formája felé halad.

Ilyen munkaszervezeti formákkal természetesen nemcsak a mindennapi létfenntartáshoz szükséges javak megszerzésénél találkozunk. Az élelem, ruházat stb. megszerzése az emberi szükségleteknek csak egyik – bár legfontosabb – része. A létfenntartáshoz közvetlenül nem tartozó szükségleteket az emberek ugyancsak szervezett, társadalmi formában elégítik ki, vonatkozzék ez akár a társadalmi csoport védelmére (harcosok), akár esztétikai igényekre (faragók, festők, énekesek), akár pedig a vallási ideológiára (varázslók, papság, sámánok stb.). Az ilyen munkaszervezetek kialakulása gazdasági, társadalmi-kulturális és történeti okok függvénye.

A régi nyugat-afrikai államalakulatokban például a királyság intézménye szükségszerűen rendőri-katonai erőszak-szervezetet alakított ki, megfelelő rangsorral és hatalmi funkciókkal; másutt, például Polinéziában a fejlett politeisztikus vallás tette lehetővé, sőt szükségessé a papi rend, és az ehhez való tartozást előkészítő papi „iskolák” létrejöttét. A gazdasági-társadalmi fejlődés, a társadalomszerkezet bonyolultabbá válása elkerülhetetlenül egyre több önálló, bár egymással összekapcsolódó foglalkozás, ezzel párhuzamosan pedig megfelelő, munkaszervezeti formák kialakulásával jár.

Csere, kereskedelem, pénz

Az előzőekben oly módon foglalkoztunk a munkamegosztás, munkaszervezet kérdéseivel, mintha a csoport – nagycsalád, nemzetség, falu –, amelyen belül a javak termelése folyik, minden szempontból önellátó lenne. Ilyen esetekkel azonban csak egészen kis, a fejlődés alacsony szintjén álló csoportnál találkozunk, a legtöbb társadalomban közösségen belüli és közösségek közötti termékcsere is van.

A legegyszerűbb zsákmányoló csoportoknál a csere kezdetben csak az élelemre korlátozódik, és az alapvető nem vagy kor szerinti munkamegosztásnak megfelelően megy végbe. A délnyugat-afrikai hegyi damáknál, ahol a férfiak vadászattal, a nők gyűjtögetéssel foglalkoznak, a termékek cseréje a kővetkezőképpen történik: a vadászok az elejtett vadat meghatározott módon szétosztják a közösség tagjai között. Ugyanígy a nők gyűjtögetésének eredményét is szétosztják a tagok, férfiak, öregek, gyermekek között. Az élelemcserének ezt az ősformáját jóformán minden gyűjtögető-zsákmányoló csoportnál megtaláljuk.

A termelés fejlődésének azon a fokán, amikor megkezdődik a növénytermesztés és az állattenyésztés, és ezzel a közvetlen szükségleten felüli termelés, kialakul a társadalmon belüli rendszeres csere is. A társadalmon belüli első nagy munkamegosztásnak megfelelően az élelemtermeléssel foglalkozók kicserélik élelemfölöslegüket azokkal, akik szükségletükön felül állítanak elő kézműves termékeket. Ez kezdetben közvetlen csere útján történik, oly módon, hogy terméket cserélnek ki termékkel, a közösségen belül kialakult értékrendszer szerint.

Az északkelet-új-guineai Busamából H. Ian Hogbin pl. a következő csereértékekről tudósít: (Transformation Scene. London, 1951. 90. 1.)

Ez a fajta közvetlen termékcsere néha burkolt formában jelentkezik. Sokfelé, például Melanéziában és Polinéziában, a javak cseréje hagyományosan szabályozott ajándékozás formáját ölti. Délkelet-Új-Guinea szigetein pl. a halotti szertartások alkalmával a toron részt vevő vendégek yammal teli kosarakat kapnak, és ezt csiszolt kőpengékkel viszonozzák.

Helyenként egészen nagyszabású csereexpedíciókkal is találkozunk.

A szertartásos csereciklus sémája. Arnhem Land, Észak-Ausztrália ^*

A Dél-Új-Guineában élő motuk, akik agyagedény készítésére specializálták magukat, évente egyszer összeszedik fazekaikat, nagy vitorlás csónakokba rakodnak, és több száz kilométeres tengeri út után kötnek ki rendszeres cseretársaiknál, akiktől az agyagedényekért szágólisztet kapnak. Észak-Ausztráliában, az Arnhem földön szabályszerű, ún. csereciklusra bukkanunk. A különböző törzsek bizonyos tárgyak készítésére specializálták magukat (bumeráng, dárda, pajzs, stb.), és ezeket cserélik ki egymással. Előfordul, hogy pl. a bumeráng ötszörös közvetítéssel jut el ahhoz a törzshöz, amely a maga részéről – mondjuk – földfestéket vagy jól hasítható kőzetféléket bocsát a csereciklusba.

A közösségen belüli és a munkamegosztásból fakadó cserétől tehát eljutottunk a közösségek közötti cseréhez. Ennek a cserének az alapja kezdetben valamilyen természeti adottság és az ebből következő specializálódás. Az ásványi kincsek nagyobb területen rendszerint egyenlőtlenül oszlanak meg, és ez a lelőhelyet birtokló csoport számára monopolhelyzetet biztosít. Új-Guineában, ahol a kőbalta a legfontosabb eszközök egyike, és csiszolt pengék készítésére alkalmas kőzet csak néhány helyen található, a kőbányák birtokában levő csoportok a félkész vagy csiszolt pengéket cserélik el más cikkekért.

Ugyanezt mondhatjuk el az agyagedény-készítésről is. Új-Guinea északkeleti részén például mindössze két agyaglelőhely van, és az itt kialakult két fazekas központ látja el száz és száz mérföldekre fazékkal a lakosságot. Ha a kereslet nagy, a specializálódás olyan mértékű lehet, hogy az élelemtermelést esetleg teljesen abba is hagyják, és táplálékukat csak áruik cseréjével szerzik meg.

Különleges szerephez jutnak az ilyenfajta, közösségek közti cserében az ún. cserebarátok vagy kereskedőtársak. A csere ugyanis egyének között megy végbe, és a két, egymással csereviszonyban álló csoport tagjai állandóan ugyanazokkal a partnerekkel cserélnek. Az ilyen cserebarátok között egészen szertartásos viszony alakul ki, és ha történetesen a két közösség harcba keveredik egymással, a cseretársaknak nem szabad egymásra támadniuk. Gyakori, hogy a csere közvetítőkön keresztül bonyolódik le. Új-Guineában például, ahol nagy a nyelvi tagoltság, az egymással cserekapcsolatban álló falvak fiatal fiúgyermekeiket hosszabb időre elküldik a másik faluba. Itt a fiúk megtanulják a másik közösség nyelvét, és hazatérésük után nemcsak tolmácsként, de a csere során közvetítőként is működnek.

Egymással ellenséges viszonyban levő, más és más nyelvet beszélő, rendszerint alacsonyabb és magasabb kultúrfokon álló csoportok között a cserének egy ritka és különleges formája, az ún. néma csere is kialakulhat. Ennél a cserélő felek nem érintkeznek közvetlenül egymással. Az afrikai akka pigmeusok egy-egy csoportja időnként behatol valamelyik néger falu ültetvényére, és ott annyi növényi élelmet szed magának, amennyire éppen szüksége van. Ugyanakkor, vagy bizonyos idő elteltével egy meghatározott helyen cserébe vadhúst helyez el. A ceyloni őserdőben élő gyűjtögető-zsákmányoló veddák és a szingaléz földműves-kézműves népesség közt hasonló a viszony.

Éjszaka a veddák mézet, húst, viaszt stb. helyeznek a szingaléz kovács háza elé, ez elveszi az odahelyezett élelmet, megfelelő mennyiségű vas nyílhegyet készít elő, és a következő éjjel kiteszi háza elé, ahonnan a veddák magukkal viszik. A cserének ez a formája nem tekinthető kezdeti jelenségnek, valószínű, hogy régebbi közvetlen kapcsolatokra, majd ezek megromlására, kölcsönös bizalmatlanságra vezethető vissza.

A közösségek közötti csere – sokszor természetesen a közösségen belüli is – többnyire meghatározott helyen megy végbe, rendszerint a határ valamelyik pontján. Ezt a helyet idővel megszokják, és lassan vásárhellyé alakul. Dél-Új-Guineában például egy-egy falu asszonyai meghatározott időben megjelennek a határ valamely pontján, és ott cserélik ki termékeiket. A nőket néhány fegyveres férfi kíséri, akik kissé távolabb állnak, és nem vesznek részt a cserében, csak a nőkre és a cseretárgyakra vigyáznak. A vásárhely gazdasági jelentőségéről tanúskodik, hogy itt a csere alkalmával mindig békének kell uralkodnia. A dél-amerikai Guayana indián törzsei, annak ellenére, hogy szinte szakadatlanul háborúskodnak egymással, termékeikkel együtt időnként megjelennek a csere céljára meghatározott helyeken. A vásárhelyre igyekvőknek sem útjuk során, sem a vásár színhelyén nem eshet bántódásuk. A vásári béke megőrzése sokszor külön megbízott személyek feladata. A kelet-afrikai dzsaggáknál például a vásárhelyek egy-egy nemzetség birtokában vannak, és a nemzetségfő őrködik a békén. A nyugat-afrikai loangóknál az a szabály, hogy fegyveresen senki sem léphet a vásárhelyre; dárdáit, íját és nyilait távolabb le kell tennie.

A cserekapcsolatok élénkebbé válása során, amikor egyre többféle termék és egyre nagyobb mennyiségben jelenik meg a vásárhelyen, amikor a termelés már nemcsak a szűkebb közösség szükségleteinek kielégítését szolgálja, amikor tehát megindul az árutermelés, a gazdasági életben megjelenik a pénz is, vagyis egy meghatározott, egyező, változatlan formában előállított termék (érték). A délnyugat-afrikai hegyi damák például feltűzött strucctojáshéj-korongokból álló nyakláncok készítésére specializálták magukat, és csereforgalmukban csak ezt ajánlották fel más termékekért. Hasonló szerepet tölthet be a kutyafogakból készült nyaklánc, amely különösen Új-Guineában divatos ékszer. Itt a disznót hosszúságának megfelelő kutyafog-nyakláncért cserélik el, más területeken pedig egyformán csomagolt só, dohány, toll, kagyló stb. szerepel csereegységként, „pénzként”.

Így ezek a termékféleségek, melyekben tényleges munka testesül meg, s melyek ugyanakkor konkrét használati tárgyak is, idővel általánosan elfogadott csereegységgé, egyenértékké válnak, és a különböző termékek értékét ehhez viszonyítva állapítják meg. Az ilyen pénznek, pontosabban „elő pénznek”, „primitív pénznek” számtalan megjelenési formáját ismerjük. Közép-Szudán egyes törzseinél vastárgyak, dárdahegyek, kapapengék stb. szerepelnek egyenértékként, másutt meghatározott mennyiségű textilanyag, drót, koladió stb. Leggyakoribbak a könnyen tárolható és számolható gyöngy-, csiga- és kagylópénzek. A pénz különleges formájával találkozunk a mikronéziai Yap-szigeten. Itt – egyéb formák mellett – korong alakú, középen átfúrt kőpénz van használatban; a korongok nagysága az 50 cm-től a 3 méterig terjedhet. A pénz értéke az átmérő nagyságával együtt növekszik.

forrás