Zajlik a választási küzdelem: folynak a letompított apró csaták a nyílt téren, ám nagyon úgy tűnik, a háttérben minden korrekten el van már rendezve. Ez utóbbi a választó elől rejtve marad – nekik azzal kell beérni, ami a médianyilvánosság által „emészthetővé” van téve. Van egy-két gumicsont-téma, ami pár órára munkát ad az újságíróknak, de annyira jelentéktelenek, hogy épp csak a megrögzött hírfogyasztók észlelik.

A médianyilvánosságból a Civil Mozgalom kiszorult. Pedig meglepetést okoztunk, de mégsem követte kíváncsiság: Hogy csináltuk? Mi a cél? Mik az esélyek? Van két Kossuth rádiós kötelező megjelenésünk 25-25 percben, és az MTV Este című műsorában is kaptunk ugyanennyi időt, ám néhány apró kivételtől eltekintve a média folyamatosan csak 5 pártról beszél. Nem jelenünk meg egyik közvéleménykutatónál sem, és nem tudunk bekerülni a nagynézettségű reggeli műsorokba sem. Az országos sajtótájékoztatóinkon egy-két érdeklődő teszi csak tiszteletét, pedig hatodik, nem várt szereplőként, érdekes színfoltként nagyobb figyelmet érdemelnénk – gondolhatnánk joggal.
Sokan kérdezik is, hogy miért nem lehet minket látni, hallani? Miért nem foglalkoznak velünk? A válasz egyszerű: amiért eddig sem! Mi nem azért csináljuk és nem is úgy csináljuk, mint a többi. És ez baj… (No nem a választóknak!)

Fura ez a mostani választás. Kicsit olyan, mintha már mindenki tudná a végeredményt. Vannak ugyan apróbb események, de egyáltalán nincs „lázban” az ország.
Nincsenek indulatok, nincsen különösebb mozgósítás – mindenki csak mosolyog a saját óriásplakátjáról, és mintha már hátra is dőltek volna az eredmények biztos tudatában. Az internetes fórumokon ugyan észlelhető némi érzelem, az viszont a tömegre nincs semmilyen hatással.
Itt nem lesz meglepetés, nem történik csoda.
És félő: újra csak szavakban történik meg a változás.
Jön újabb négy év – ami jóval hangosabb lesz, mint ez a kampányidőszak, hiszen a kormányzó és ellenzéki erők folytonosan egymásra fognak mutogatni. És ki lesz a vesztes? Nem nehéz kitalálni. Megint a több milliós átvert, kihasznált és egyre tehetetlenebb tömeg.

Van egy lehetőségünk!

Talán van aki ismeri Mécs László: A királyfi három bánata c. versét, ami Anyák Napja tájékán néha hallható. Ám üzenete nem várhat addig! Meghatározó már most, a választások küszöbén.

   Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
   messiás-mutató különös csillagok,
   csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
   A többiek láttak egy siró porontyot,
   de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
   mintha babusgatná a szép napkorongot.

Néhány versszak után megtudjuk mi az első bánat.

   Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
   egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
   úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

És ez az a VALAMI, amire olyan nagy szükség lenne. Ha észrevennénk a másikban saját magunkat, azt, hogy összetartozunk, hogy ne örüljek annak, ha neki rossz.
Messze vagyunk ettől? Nem biztos. Hiszen ki az, aki ne szeretné ezt?
A nők, az anyák ezt könnyen el is érhetnék. Nekik kellene cinkosan összekacsintani: mi mind egyformák vagyunk! Ezek itt mind a MI gyerekeink.

Ezt a lanyha választási kampányt, és a borítékolható eredményt csakis az tudná megzavarni, ha a nők azt mondanák: elég, nem kell újabb négy év színjáték! Nincs újabb négy évünk!
Ha észrevennék, hogy ugyanaz vár ránk, mint amit már annyiszor átéltünk.
Be kell avatkozni a „nagyok” játékába! Meg kell zavarni ezt a forgatókönyvüket! Igenis meglepetést kell okozni. Be kell kerülni a parlamentbe azoknak is, akik képesek kordában tartani a hatalom mámorától és a kiváltságok garmadájától könnyen megrészegülőket, a hatalom és pénzéhes gátlástalan politikusokat.

Ebben a kampányban a csend üzenete a legfontosabb. Remélem, hogy minél többen meghallják!

Szeretettel: Seres Mária